DELMAGYAR
Csongrád-Csanád vármegyei hírportál
Bevallom, az első érzésem a viszolygás volt. Láttam egy 39 éves férfit, aki úgy sírt, mint egy kisgyerek, miután kihagyott egy tizenegyest. Nem azzal volt bajom, hogy egy férfi sírt, ostoba mítosz az, hogy egy igazi férfinak nem lehetnek könnyei, de valahogy ott és akkor ez elsőre nagyon nem tetszett. Még dolga volt ugyanis, jött a hosszabbítás, Portugáliának le kellett győznie Szlovéniát, ha tovább akart jutni, ez még nem a sírás, hanem a tettek ideje, és hüppögő kisfiúkkal nehéz boldogulni.
Cristiano Ronaldo a hatodik Európa-bajnokságán szerepel, ami csúcs, ki tudja, lesz-e valaki, aki ezt utánacsinálja. Amúgy érthető, ha frusztrált: ezen a kontinenstornán mindenkinél többször próbálkozott kapura lövéssel, de húsz kísérletéből egyszer sem született gól. Még ebből a tizenegyesből sem. Önmagában az a tény, hogy csaknem napra pontosan hét hónapra a negyventől még gond nélkül futballozik egy ilyen jelentős eseményen, hogy cseppet sem érződik a játékán a kora, kizárólag tiszteletet érdemel. Még akkor sem, ha a kihagyott büntető után elsírta magát, amiért persze kapott hideget-meleg az online térben, a svéd válogatott futballista, a Németországban kommentátorként dolgozó Mikael Lustig is egoistának és nárcisztikusnak nevezte.
Lehet, hogy Ronaldo tényleg az, de most minden azon múlott, hogy miután jól kibőgte magát, mit tesz a folytatásban a pályán. Mert hogy tényleg a tettek ideje volt a hátralévő idő. Hajtott, küzdött, ment előre, tette a dolgát, és amikor kiderült, hogy tizenegyesek döntenek a továbbjutásról, alighanem a fél világnak beugrott, hogy most vajon mit csinál, vállal-e egy lövést, és mekkora felelősséggel.
Ő pedig odaállt a labda mögé, ráadásul elsőnek, úgy, hogy tudta, ha ismét hibázik, az már valóban végzetes lehet.
Ekkor már cseppnyi viszolygást sem éreztem, sőt. Inkább arra gondoltam, hogy itt van egy futballistának már koros fiatalember, aki a világ egyik, ha nem a legjobban kereső sportolója, euróban mérve sokszoros milliárdos, ötször nyert aranylabdát, volt már Európa-bajnok, az egyéb címeinek se szeri, se száma, történjék bármi, a sportág egyik legnagyobb legendája lesz, amíg labdarúgás létezik ezen a világon, élhetne nyugodtan és gondtalanul a saját szobrát fényezgetve, ő mégis itt van az Eb-n, hihetetlenül motivált, harcol, szenved, űzi a győzelmet, hihetetlen érzelmek fűtik, és amikor roppant nehéz a pillanat, nem riad meg tőle. Szerintem becsüljük meg őt, és érezzük magunkat szerencsésnek, hogy még láthatjuk ő, akár a könnyeivel együtt.