Magyar érettségi 2014: Márai, Bródy, Berzsenyi és Arany - mi kell még?

Emelt szinten a nyelvi-műveltségi feladatsor Ady Endre A fehér lótuszok című művéhez kapcsolódott. Az érettségizőknek többek között a fehér lótusz költői képet kellett értelmezniük, meg kellett magyarázniuk a műben szereplő kifejezéseket – például a mátka és a hajbókol szavakat –, francia szimbolista költőket kellett megnevezniük, illetve fel kellett ismerniük öt Ady-versrészletet.

Tekintse meg a még:

Ady Endre: A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha

Csodálatos forróság buzog,

Mint bús mátkák éjjel sirt könnye

S ime kinyilnak hirtelen

Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal

Verik meg a tajtékos vizet

S én érzem, hogy lelkem virágzik,

Hogy nagy, szamár gyermek vagyok,

Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem mintha kristály volna

Naiv, szép gyermek-mesék hona

Kacsa-lábon forgó kastéllyal

És benne minden hófehér,

Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok

Terülnek el. A sáros habok

Mintha olvadt ezüst lennének

S én pedig forrón, lihegőn

Áldott, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve

Hajbókolnak a nyári Hold előtt.

Ilyenkor alkony van s fürödnek

Lelkemben a pillanatok,

Szépségek, tervek, fény-testü nők.

S végigborzol egy utca-szélvész

S én mindent megint látok, tudok.

Csikorog a láp fagyos mélye,

Voltak és ismét nincsenek

Virágim, a fehér lótuszok.

A második rész három feladatból állt. Pilinszky János Egy arckép alá című művét kellett elemezni a megadott szempontok alapján, elsősorban a költemény retorikájára és stilisztikai jellemzőire koncentrálva.

Pilinszky János Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.

Tágasságával, mélységeivel

a néma tenger arcomba világít.

Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon

csupán a víz ijesztő pusztasága.

A szürkület gránitpora. Csupán

a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj

boldogtalan zajai. Vak rovar,

magam vagyok a rámsötétedő,

a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.

És egyedül a párnáim között.

Magam vagyok az örökös magányban.

Akár a víz. Akár az anyaföld.

A második feladat egy Szakonyi Károly-részlethez kapcsolódott. A végzősöknek arról kellett írniuk, hogy a műnem választja-e a témát, vagy a téma a műnemet – melyik a meghatározóbb? Majd arról kellett egy vitaindítót írniuk, hogy kell-e foglalkozni az iskolákban a blogokkal, a Wikipediával és az ehhez hasonló közösségi tartalmakkal.

* * *

– Berzsenyit és Aranyt hasonlítottam össze, szeretek verseket elemezni. A szövegértés pedig a gyakoroltaknál is egyszerűbb volt – mondta a Ságváriban érettségiző, egyébként zeneművészetis középiskolás [namelink name="Hadobás Gergely"]. Az épületből kilépő 12. D-sek megjegyezték, hideg volt az érettségin, majd azt mondták, nehezebbre számítottak. – A szövegértés köznapibb volt, mint tavaly, hiszen a netnyelvet én is használom. Esszében a lassú olvasás, azaz a slow reading mellett érveltem. Úgy gondolom, ezzel így sokkal több értéket lehet a művekben felfedezni, mint amikor csak átfutjuk az írást – mondta az érettségi után [namelink name="Simony Attila"].

Kedden a matematika, szerdán a történelem írásbeli vizsgákkal folytatódik az érettségi.

* * *

Íme Bródy novellája:

Kaál Samu

Fent a hegyen, Fedémesen, polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, municióval, mindennel kivonultak az exercirplacra és délelőtti harang­szóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sűrűen hányták magukra a keresztet s az asszonyok - ámbár csak szerda volt - töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység - nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is - változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt.

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kispatkósy-fiú egyszer... Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csúffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomorúan:

Kijéé ez a ház kijéé,

Beró János urameé.

Hát ez a ház vaj kijéé

Bedécs András urameé...

Öreg asszonyoknak kiesett a könyje...

A tisztek - kapitány volt köztük a legfőbb - megtanultak valamelyest magyarul, s úgy tudtak kacagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sírni megint.

Nyomorult falu, a tisztek halálra únták magukat, ha mégis olykor egy-egy kis hecc nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányok­nak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró - a hadnagy - nem tágított, egyedül. Fogta a cigányokat, s ment egyenesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhúzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

- Távozzanak! - szólt ki az orvos röviden.

- Marrad! - szólt a hadnagy.

Az ablak becsapódott s egy pár perc mulva az orvos ott állott a katona előtt.

- Báró úr, egy szóra,

A hadnagy nevetett, s intve a fiúknak, hogy: %BBMars%AB, kardjára tette kezét és szólt:

- Tessék.

Egyedül maradtak. Sötét volt, az orvos megszólalt:

- Báró úr, ön nem ismeri családomat.

- Nem.

- Mit jelent hát ez a különös tisztelet?

- Akarom.

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

- Tessék közel jönni!

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán - négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből - karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, amint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvített el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Még mindig szitkozódva ugyan, de már remegve hazatántorgott.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

- Parancs!

Bort kellett felhoznia a pincéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

- Mehetsz! - szólt a hadnagy.

Kaál Samu kifelé indult.

A báró a közkatona keze után kapott:

- Maradj! - szólott szeliden. Aztán odalépett az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

- Igyál!

Kaál Samu széles matyóarcát hol félelem húzta össze, hol kiszélesítette az öröm.

Aztán ittak...

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: 'gyü!'

Hátul a gazdája egyszerre csak lefordult a kocsiról.

Huszárkarabélyból egyenesen a szívébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

- Kaál Samu mit tettél...Mit tettél? - kiabáltak utána, amint a közkatona eldobva fegyverét, nekifutott a partnak...

*

Kaál Samut vitték a miskolci brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. 'Bolondok' gondolta magában, 'ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!'

Nevetett, amikor vigasztalták:

- Ne busulj Samu, azért még nem visznek vesztőre...

- Busuljon a ló!... Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

- Mi vitt téged erre, Kaál Samu?!

Összeszorította a vékony pittyét, felhúzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbíró; bohókás te­kin­tetet vágott, sunyin vihogott, sőt úgy sandalított az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: 'Jó, jó!'

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyulszemeit. A vén profosznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Mégis csak áldott jó emberek ezek a tiszt urak.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

- Tudom, nem tetszik elhagyni!

Kaál Samu jelentkezett másnapon:

- Vallok.

Vallott.

- Kedden volt, a lovat becsméltem - megütött az ostorral!... Meg kell halnod ezért...

Be volt fejezve ezzel a vizsgálat. Elkövetkezett nagy gyorsan az itélet.

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sírják ki magukat! Sírt is az öregasszony az egész falu helyett. A fiú vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

- Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett? - szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öregasszony még jobban nekibúsulta magát.

Kaál Samu fütyürészett, amikor a bírósága elé vitték. A tiszta új ruhája, csizmája, orcája, nagy kajla fülei úgy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

Szinte tetszett az ezredesnek olyan haptákba vágta magát.

- Helyes, fiam! - bátorította néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a bíróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Halálra itélték. Orvul lőtt, - akasztófahalálra.

Sárga arcát a szolgának hirtelen árny borította el. De megint csak kiderült, peckesen szalutált, elvezették.

*

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Oh, hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt - ha két év alatt megszáradt is - az a két szál rozmarin... Ott volt, az volt...

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten... Elkapta a kezét a gazdájának - mert meg-meg csak bejött az hozzá - s csókolta hevesen.

- Csak okosan, okosan! Nem félni! - szólt az s magára hagyta a siralomházban.

Ott ismételgette ő is az édes szülőjének:

- Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öregasszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: úgy rázta a hideg...

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával, csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Civilek mozgolódtak körülte.

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! - gondolta magában. De azért fázott. Bátorította magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szíva ki a virgóniát - azt is a gazdája küldte - elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polcra.

Megimádkoztatták, kivitték.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, cakompak. Intett nekik a fejével, sandalított rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: 'fiúk ne féljetek!'

Neki borzongott egy kissé a teste, de nem félt. Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel - kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arcból, a hegyesre kifent bajuszból.

Büszkén, majdnem gőgösen ment előre az akasztófa felé.

Arccal a bajtársak felé fordították. A hadbíró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kiváncsi. A gazdájára nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

- Csak okosan... nem félni!...

...A hóhér-legények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

- Hadnagy úr, ne hagyjon...! Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Végetért. A tiszt imára vezényelt.

Itt a két vers, amit össze kellett hasonlítani:

Berzsenyi Dániel

Életfilozófia

Én is örömre születtem

Arkádia berkében,

Rózsapárnán szenderegtem

Cypris ambrás ölében.

Az aranyszázad istene

Pásztorai közé kene.

Ah, de mint az aranyvilág,

A rózsakor elrepül!

Olympusra más isten hág,

S Dodona berke dördül.

Elvirít a szép kikelet,

S véle a hesperi liget.

Az enyém is elvirult már!

Pályám vége közelít;

Hol a gigászi Örök vár,

S chaoszában elmerít,

Mint egy cseppet az óceán,

Mint egy sóhajtást az orkán.

Légyen álom, légyen bíró,

Bátran megyek elébe,

Mint egy elfáradt utazó

A vadon enyhelyébe.

Mert ha bíró: nem furdal vád,

Mert ha álom: nyugalmat ád.

Ember voltam, csak gyarlóság

Létem fényes bélyege,

Ha virtusom nem hiúság,

Forró vérem melege,

Ha szívem nemesebben vert:

Önmagában méltó bért nyert.

Sírjak-e, hogy életemet

Jól használni nem tudtam,

S legkiesebb ösvényimet

Álmodozva folytattam?

Ha ezt újra elkezdhetném:

Ismét a múltat követném.

Az ifjúság örömeit

Lelkesedve öleltem,

De szívem szebb ösztöneit

Soha bé nem tölthettem.

Ithakám partját elértem:

S ah, hazámra nem ismértem!

Úgy éltem, hogy életemet

Visszaélni ne bánnám,

Úgy éltem, hogy életemet

Végezni ne fájlalnám;

Megcsókolgattam rózsáit,

Megizzadtam vaspályáit.

Láttam a mosolygó tavaszt,

Láttam az égető nyárt,

Láttam minden időszakaszt

S minden földi láthatárt:

Ha örök időket élnék,

Ezeknél többet nem érnék.

Tűnő éltem rövidségét

Én tehát nem siratom,

S a jövendő kétes képét

Előre nem borzadom,

Minden kornak van istene,

Nem zúgolódom ellene,

S kebelemben marasztom.

* * *

Arany János

Visszatekintés

Én is éltem... vagy nem élet

Születésen kezdeni,

És egynehány tized évet

Jól-rosszul leküzdeni?

Én is éltem... az a sajka

Engem is hányt, ringatott,

Melyen kiteszi a dajka

A csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan

Hajola reám az ég!

S hogy nevetni megtanultam,

Sírni immár jól tudék;

Sohase birám teljébe'

Örömeim poharát;

Az ifjuság szép kertébe

Vas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskor

Egy rózsát szakasztani:

Késő volt - a rázkodáskor

Mind lehulltak szirmai.

Keresém a boldogságot,

Egy nem ismert idegent:

Jártam érte a világot -

S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,

Mégis hordám láncomat,

Nehogy a küzdés elvégre

Súlyosbitsa sorsomat:

Mint a vadnak, mely hálóit

El ugyan nem tépheti,

De magát, míg hánykolódik,

Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...

Óh, én ifju álmaim!

Rég eltüntek, szétfoszoltak,

Mint köd a szél szárnyain.

Az az ábránd - elenyészett;

Az a légvár - füstgomoly;

Az a remény, az az érzet,

Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,

Mikor halnom lehetett:

Nem vagyok erős hurcolni

E rámszakadt életet.

Ki veszi le vállaimról...

De megálljunk, ne, - ne még!

Súlyos a teher, de imhol

Egy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -

Mely egyetlen-egy vigasz, -

Szerelemnek, szeretetnek

Holdvilága! te vagy az.

Elkisérsz-e? oh, kisérj el -

Nincs az messze - síromig;

S fátyolozd be derüs éjjel

Aki majd ott álmodik!

Márai Sándor Füveskönyvének egy részlete alapján kell érvelni a „lassú olvasás", vagyis a slow reading mellett vagy ellen. Választhatták a diákok a novellaelemzést is, Bródy Sándor Kaál Samu című művét kellett elolvasni és elemezni. Azok pedig, akik a verselemzésben a legjobbak, összehasonlíthatták Berzsenyi Dániel Életfilozófia, illetve Arany János Visszatekintés című művét.

* * *

Sztem, vok és lol

A téma nem ismeretlen a diákoknak, a középiskolai nyelvtanórákon minden tanár foglalkozik az internetes nyelvhasználattal, ráadásul nincs olyan tizenéves, aki ne tudná megmondani, mit jelent a „lol", a „vok" vagy a „sztem" . A Google szerint a digilektusról [namelink name="Veszelszki Ágnes"] írt, így valószínűleg az ő szövegét kaphatták a diákok.

– Nem izgulunk, a továbbtanuláshoz nem kell a magyar. Matfizesek vagyunk, ezért nem számít – mondta az magyar nyelv és érettségi előtt néhány perccel az SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium előtt [namelink name="Bató Enikő"]. A 12-es lány osztálytársaival az iskola melletti boltból kávét, csokit és szőlőcukrot vásárolt, azt mondták, rosszabb lenne, ha „totál izgulva mennénk be vizsgázni". – A magyartanár megmondta, 4-esnél rosszabbat ne merjek írni – tette hozzá [namelink name="Borsos Dóra"].

– Eljött az ítélet napja – így várták a feladatlapok kiosztását a csoki-plüssállat-ásványvíz hármassal felvértezett diákok. Hogy a végzősök a James Cameron-féle, vagy éppen a bibliai végzetre gondoltak nem tudni. – Nem a magyarról beszélgetünk – mondta a folyosón a párja karjaiból kibontakozó, orvosnak készülő [namelink name="Szabó Vivien"]. Elárulta, a biológia–kémia-érettségit várja.

Csongrád megyében 8 órakor 5545 diák vágott bele a 2013/2014-es vizsgaszezonnak, az érettségi a magyar nyelv és irodalom szövegértési feladatával kezdődött.

Korábban írtuk:

Mikor halt meg Ady Endre? Ki „szórakozott" Villon-átköltésekkel? Ki írt verset Orsolya mindzsójáról? Alkérdés: hány ilyen vers született, s versciklusnak számít-e ez? El merné-e szavalni [namelink name="Háy János"] Nem című költeményét?

Megannyi kínzó kérdés, amelyekre ha tud (őszintén) válaszolni, akkor gyakorlatilag érettnek számít.

De mindjárt kezdődik az idei „érettségi-közvetítésünk" is.