Gyarmati Andrea: Az úszás ajándék volt, nem életcél

– Az olimpikonok általában edzőként folytatják, miután befejezik a versenyzést: Ön gyermekorvos lett. Miért?

– Fel sem merült, hogy átmegyek rablóból pandúrba. Azt gondolom, tökéletes beosztott vagyok, viszont nagyon rossz lennék főnöknek, márpedig az edző mindenképpen főnöke a versenyzőnek. Másrészt a családban a sport ajándéka volt az életnek, nem életcél. Az edzés feltétele a tanulás volt. Ha négyest hoztam az iskolából, már nem mehettem uszodába, ahol annyi minden jó történt, hogy nem volt értelme nem tanulni. A szüleim egyetemet végeztek, a mamám gyógyszerész volt, az egyik nagybátyám sebész. Akkor még csak „udvaroltam" a Máté papájának gimnazistaként, aki fogorvosira járt – több oldalról is jött az egészségügy.

Gyarmati Andrea: Ha négyest hoztam az iskolából, már nem mehettem uszodába. Fotók: Szipál Márton
– Jó harminc éve dolgozik ezen a pályán...

– 1989 óta dolgozom körzetben gyermekorvosként. Egyre több olyan kis betegem van, akinek már a szülei is hozzám jártak annak idején – emlékszem, mi nem stimmelt náluk, van rálátásom a családra. Ez megkönnyíti a munkámat, de nagyobb is a felelősség.

[namelink name="Gyarmati Andrea"]

Olimpiai ezüst- és bronzérmes úszó, gyermekorvos Budapesten született 1954. május 15-én, szülei Székely Éva olimpiai bajnok úszó és [namelink name="Gyarmati Dezső"] olimpiai bajnok vízilabdázó. 14 évesen a magyar válogatott tagja lett. 28-szor nyert magyar bajnoki címet, 100 és 200 méteres pillangóúszásban, illetve hátúszásban 15 Európa-rekordot és egy világrekordot állított fel. Az 1972. évi nyári olimpiai játékokon a 100 méteres pillangóúszás középfutamában világcsúccsal győzött, a döntőben azonban rossz rajt miatt a harmadik helyen végzett. Az aktív sportolástól 1975-ben vonult vissza, később megkapta a Magyarország örökös úszóbajnoka címet, és az Úszó Hírességek Csarnoka tagjává választották. 1979-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen orvosi oklevelet szerzett, majd gyermekgyógyász és ortopéd szakorvosi vizsgát tett, 1989 óta házi gyermekorvosként dolgozik a VII. kerületben. 1992-től televízió- és rádióműsorokban szerepel gyermekgyógyászati szakértőként. 2012-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjével tüntették ki.

– Huszonegy éves volt, amikor megszületett a fia, [namelink name="Hesz Máté"]. Manapság alaposan kitolódott a gyermekvállalás: Ön mit tapasztal a praxisában?

– Huszonegy éves voltam – és sajnálom, hogy nem előbb kezdtem! Bár az én életembe a versenysport is hozott boldogságot, Máté születése után el sem tudtam képzelni, hogy előtte is lehettem boldog. Én nem tartom jónak, ha valaki azt mondja negyven fölött: még ráér az első gyerekre, márpedig a praxisomban is tapasztalom, hogy valóban nagyon kitolódott a gyerekvállalás ideje. Persze megvan ennek is az előnye, jó esetben érettséget, megfontoltságot hoz. Egy kisbaba mindenki életét megváltoztatja, a nagyon célorientált, mindig tudom, mit akarok-szülők is „bedarálódnak" egy gyerektől, mert az máshogyan „működik". Egy gyereknél semmi nem tesz jobbat: sajnálom, hogy nem született meg a másik három, akit még terveztem.

– A gyerekem – mondják a szülők, és sokan szó szerint is értik ezt: birtokolják, meghatározzák, milyen irányt vegyen az élete. Valóban a miénk az a gyerek?

– Az embernek nem tulajdona a gyereke, ahogy a férje vagy az édesanyja sem. Utakat mutathat, próbál nevelni, terelgetni, de én hiszem, hogy mindenki született valamire, és meg kell találnia a maga dolgát. Úgy gondolom, a szülő nem azért van, én nem azért vagyok, hogy túlkritizáljam azt, aki engem választott anyjának, hanem hogy segítsem őt. Legyen meg annak a biztonsága, hogy legalább egy-két ember van, aki szeret és támogat: az édesanyám és az édesapám. Példát kell mutatni, megmutatni a lehetőségeket – bár nem tudom, példát mutattam-e azzal a mennyiségű munkával, amit Máté kiskorában és most is végzek. Ám azt csinálom, amit szeretek, és az a fontos, hogy ezt megtalálja valaki.

– Megjelent az első könyve Beszéljünk az evésről – A gyermekorvos válaszol címmel: ez egy sorozat első „lépése"? Miért éppen ezt a témát választotta?

– Sosem gondoltam volna, hogy ekkora öröm írni, bár mindig is szerettem az írott szó minden formáját. Valóban egy sorozat kezdetéről van szó. Amikor Ranschburg Jenő elment közülünk, a kiadója felhívott és megkérdezte, nem venném-e át a sorozatot. Mondtam: megpróbálom, ha munka mellett el tudom végezni. Elkezdtek jönni az olvasói kérdések, és az evéssel kapcsolatosakból kaptam a legtöbbet. Az evés az, ami legalább háromszor előfordul egy nap, és sok problémát, de sok örömet is okozhat. Léteznek táplálkozás alapú betegségek: a levegőt nem tudom kicserélni, amit a gyerekem beszív, de abban van némi szabadságom, mit adok neki enni. Mivel az olvasók rengeteg más témáról is érdeklődtek, már elkezdtünk gondolkodni, miről szóljon a Beszéljünk... sorozat következő darabja.

"A televízió nagyon sokat segített az ismeretterjesztésben, de mára már felnőtt egy olyan generáció, amely azt sem tudja, hogy úsztam valaha."
– Régóta szerepel gyermekorvos-tanácsadóként a médiában: televíziós műsorokban, újságokban. Az úszóként elért sikere segített abban, hogy elfogadják, hitelesnek tartsák a tanácsait?

– Az úszás miatt én jutottam a szerkesztő eszébe, amikor elindultak a Tízórai és a Napközi című televíziós műsorok. Miközben ott ültem a műsorban, azt gondoltam, úgy kellene csinálni, mint a legendás Buga doktor tette a rádióban, gyermekkoromban. Mellesleg a doktor családjának volt egy kisboltja a közeli piacon, és boldog voltam, amikor visszahallottam, hogy úgy gondolja, én vagyok a „folytatása". A televízió nagyon sokat segített az ismeretterjesztésben, de mára már felnőtt egy olyan generáció, amely azt sem tudja, hogy úsztam valaha. Én nem tartom magam mindentudónak, de hasznos, ha valaki jól tud beszélni, és a képernyőn is képes érthetően előadni olyan dolgokat, amelyeket a kollégák latin szavakkal megtűzdelve mondanak el. Nehéz sorsú kerületben élek 23 éve. Mindig az a fontos, hogy a szülő biztosan megértse, mit kell csinálni a gyerekkel.

– Egy kicsit térjünk vissza a sportra: mire tanít meg egy gyereket a rendszeres sportolás?

– A sport nagyon sokat ad gyereknek, felnőttnek egyaránt. Fegyelemre, munkabírásra tanítja, arra, hogy mindennek ára van, és arra, hogy milyen egy csapathoz tartozni. Nekem megtiszteltetés volt lejárni úszni a Szigetre, odatartozni az uszodába. Így van ez más sportokban is, a gyerek megéli: ez az én csapatom. Persze a sportolás sok áldozattal jár a szülő részéről: hozza-viszi a gyereket, odafigyel rá, és akkor még nem beszéltünk az anyagi vetületekről. Arra pedig semmi garancia nincs, hogy élsportoló lesz belőle, de sportembernek lenni azt jelenti, hogy a sport, a mozgás fontos része a mindennapoknak. Magából a sportból meg lehet tanulni például azt is, hogy mindig messzebbre lehet rakni a határokat.