Vidám napot kívánok!

Az okmányirodába megyek, mert már kétszer figyelmeztettek elektronikus levélben az ügyfélkapus jelszavam meghosszabbításával kapcsolatosan. (Hat év óta megvan, de nem használtam. Jövőre viszont nagy szükségem lesz rá.) Először segítség nélkül, saját emlékezetem szerint próbáltam belépni a rendszerbe, de hasztalan. Sebaj - gondoltam - a megadott e-mailre írtam egy kicsit szégyenkező, szánom-bánom levelet az elfelejtett felhasználói név és jelszó miatt. Gyorsan jött a sablonválasz, amelyből megtudhattam, hogy ha minden adatom megvan, akkor hogyan tudom elérni az adataimat. Csakhogy én pontosan megírtam: minden adatom a feledés homályába merült, tehát hiába javasolták, hogy a hat évvel ezelőtti regisztrációs nyugtáról puskázzak. Nem is írtam volna levelet, ha ez a papírlap a kezemben van.

Saját érdekemben csak nem adhatom fel - morfondíroztam magamban. A kormányzati ügyfélvonal e-mailjében arra bátorítottak, ha nem sikerül az elektronikus ügyintézés az éjjel-nappal hívható telefonszámon gyorsan és hatékonyan segítenek. Nosza! Pötyögöm a számokat. A kérésem hallatán szabadkozik az ügyintéző: ő ismeretlenül senkinek nem adhatja meg a felhasználó nevet és jelszót. Csak - a lakhelyemhez legközelebbi okmányirodában - személyesen járhatok el ebben az ügyben. Fölösleges telefonbeszélgetéseket spórolhatna meg a hivatal, ha már a sablon emailben megírnák, hogy a hozzám hasonló állampolgárok feledékenységük miatt csak személyesen intézhetik el ügyüket. Kizárt dolgok, hogy fél millió emberből (ennyien vannak, akik még nem cserélték le lejárt jelszavukat) én lennék az egyedüli, aki figyelmetlen.

Az interneten keresztül foglaltam időpontot, így az okmányirodában várakozás nélkül, gyorsan hozzájutottam az adataimhoz. Föllélegeztem... ez a feladat is kipipálva. Irány a posta, csekkbefizetés. Kora délelőtt az egy terű hivatalban kicsi a forgalom. Egymás mellett sorakoznak az alkalmazottak asztalai. Hallom, ahogy a hozzám legközelebbitől távozva így búcsúzik egy nő: Vidám napot kívánok! Az ügyintéző hitetlenkedve, alig hallhatóan ad hangot megrökönyödésének. A kolléganője odafordult hozzá: "Mi történt?" "Vidám napot kívánt?" "Mi van?" Odajönnek még ketten, és hangosan nevetnek azon, hogy pár perccel ez előtt milyen képtelenséget mondott az ügyfél. Csak azt nem vették észre, hogy neki bizony teljesült a kívánsága.