A dingók azt hitték, hogy romlott húst cipelnek magukkal

Ez a kis affér eszembe juttatta annak az amerikai orvosnőnek a történetét, aki a 90-es években közel négy hónapon át mezítláb vándorolt az ausztrál sivatagban az egyik bennszülött törzs, az Igazak vendégszeretetét élvezve. Az őslakosok ezen csoportja nem érti, nem helyesli, elkerüli a nyugati világot, de nem ítélkezik felette. Az orvosnőnek a hírnök szerepét szánták: tudassa a világgal, másképp is lehet élni, mint ahogyan manapság a legtöbben teszik.

Marlo Morgan a zarándokúton megtanult csöndben maradni, ami számára azzal az előnnyel is járt, hogy nem zavarta meg a vezeték nélküli telefon működését, a csoporttagok és a távollévők közti telepatikus üzenetváltást. „Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó."

A bennszülöttek igencsak meglepődtek, amikor kiderült, az amerikaiak milyen nagy becsben tartják a születésnapot. Szerintük értelmetlen az öregedést ünnepelni, nem kell ahhoz semmi erőfeszítés, az magától is eljön. Ők akkor ünnepelnek, ha valaki érettebb, bölcsebb lett az előző évhez képest, ráadásul mindenki maga jelzi, ha eljött az ünneplés ideje. Sokat foglalkoznak önmaguk felfedezésével, fejlesztik saját készségeiket, tudásukat megosztják a többiekkel. Úgy tartják, hogy a fizikai test betegségeit a lelki diszharmónia okozza. Az álomfejtő segíti hozzá a beteget a gyógyító felismerésekhez.

Harmóniában élnek a természettel, elfogadnak mindent és mindenkit, legfeljebb elkerülik azt, aki vagy ami számukra veszélyes.

Több hete vándoroltak már, amikor egyik este Marlo észrevette, hogy dingó falka figyeli őket. Rémülten számolt be felfedezéséről a táborban. Közben úgy érezte, végtelenül büdös, társaira nézett, akiknek arca visszatükrözte saját észleletét. A teste méregtelenített, többek közt amiatt volt büdösebb a társainál. A törzsfőnök megnyugtatta, őket nem zavarja a bűz, elfogadják úgy, ahogyan van, a saját biztonságukért sem aggódnak, hanem azokat a szegény állatokat sajnálják, hisz Marlo becsapta őket. A dingók azt hitték, hogy romlott húst cipelnek magukkal. Ez a szag vadította meg őket.

A tagok fölváltva vezették a csapatot. Eljött a nap, amikor Marlo került az élre. Egy ember, aki csak hetet töltött az ausztrál sivatagban, most saját és társai élete is rajta múlik, mert a közösség úgy döntött, neki is meg kell tapasztalnia a vezető szerepét. Két napon keresztül étlen-szomjan vonszolták magukat a kopár vidéken, de senki nem segített, nem akart Marlo helyett dönteni, a saját erőpróbáját neki kell végigcsinálni, de nem is bántotta senki, mindenki elfogadta a tanulási folyamattal járó nehézségeket. A harmadik napon, amikor már fölkészült a halálra, felismerte, hogy a hangos „jajveszékelés", könyörgés helyett gondolatban kell támogatásért folyamodni (Segítség! Kérlek benneteket, segítsetek! Hadd tanuljak, ha számomra és minden élő számára az a lehető legjobb.), hirtelen támadt egy gondolata, amelyet tett követett, majd fél órán belül vízre leletek. Hálásak voltak az előző napi esőzés után megjelenő alkalmi tavacskáért. Nem sokára megjelent az ételük is egy termetes hüllő képében.

Az Igazak népének gyermekei évszázadok óta ugyanazokat a szavakat, ugyanazt a mondatot súgják az újszülött fülébe. Minden ember ugyanazt a bátorító kijelentést hallja életében először: „Szeretünk és segítünk utadon." Az utolsó ünnepen mindenki átöleli a búcsúzót, és ezzel a mondattal bocsátja útjára. Ezt hallotta érkezésekor, ezt hallja távozásakor! Az útra kelő ekkor lekuporodik a homokra, és megszünteti életműködését. Nem kell több, mint két perc, és elhagyja testét. Utána nincs szomorúság, nincs gyász. (Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak)