2010.12.23. 12:11
Tartalmas ünnepeket kívánok!
Talán csak városi legenda - amit Kőhalmi Zoltán humoristától hallott az egyik kollégám -, hogy a mentősök sok év tapasztalata alapján az ellátandó sérülésekből akkor is pontosan tudják a karácsonyi ünnepek melyik napjánál tartanak, ha nem néznek a naptárra. Íme. A szentestét megelőző délelőttön a családfő szekercét vesz a kezébe, hogy belefaragja a fát a tartóba. Némelyik férfiember gyakorlatlansága folytán az ujját is hozzáigazítja talpazathoz. Karácsony első napján a túlevés-túlivás miatti elsősegélyért csörögnek a telefonok. A második napon azokat kell ellátni, akik megsérültek a karácsonyfatűzben. Miután három napon keresztül együtt van a család, az apa másodszor is kezébe veszi a szekercét.
Szeretek könyvtárba járni, számomra olyan volt a régi Somogyi, mint ha egy szentélybe lépnék be: azokon a lépcsőkön, termekben járni, ahol többek közt Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula is megfordult... A mostani üvegpalotában hiányzik ez a miliő, ennek ellenére jól érzem magam, hisz a tartalom megmaradt, sőt bővült. Nemrégiben épp az új kiadványok között fedeztem fel Gary Chapman legújabb könyvét (Ha nem elég a sajnálom!), amelyet társszerzőként jegyez. A bocsánatkérés öt formáját mutatja be gyakorlati példákon keresztül. Rávilágít arra, hogy megfelelő formában megfogalmazott bocsánatkérés jobbá teheti az emberi kapcsolatokat, többek közt a gyerek-szülő viszonyt, a házasságot, a munkahelyi kontaktust, és az egyén önmagával is békét köthet.
Hogyan kapcsolódhat a két történet egymáshoz és a karácsonyhoz? A könyv elolvasása után hiányérzetem támadt. „A bocsánatkérés nélküli megbocsátást nemritkán a sértett fél kedvéért erőltetik, nem a vétkes kedvéért. Az ilyen jellegű megbocsátás nem vezet megbékéléshez." - állítja Gary Chapman, majd Dietrich Bonhoeffer teológust idézi, aki az ilyen típusú megbocsátást így jellemezte: „Olcsó kegyelem... ami a bűn igazolását, és nem a bűnös megigazítását jelenti."
Nem akarom megkérdőjelezni ezeknek a nézeteknek a helyességét, sokkal inkább további gondolkodásra késztettek. Eszembe jutott: nemcsak a bocsánatkérés művészetét érdemes elsajátítani, hanem az elengedését is. Vagyis ha látom, hogy a másiknak esze ágában sincs bocsánatot kérni, annak ellenére saját lelki nyugalmam érdekében gyakorolhatom a könyörületet. Amikor az egyik ismerősömnek ezzel a gondolatmenettel hozakodtam elő, imígyen replikázott rá: Nem vagyok én Jézus!
Így igaz, egyikünk sem Jézus! Ha azonban végig tud menni a valódi megbocsátás minden lépcsőfokán az ember, cserében megkapja a belső szabadságot, a lelki nyugalmat. (Lehet hatalmas vihar, a tenger vizét csak a felszínen érintik a természet elemei, a mélyben csend és nyugalom honol.)
A valódi megbocsátás két részből áll: elfogadás és elengedés, amely többek közt erőfeszítést, önismeretet, bátorságot, a nemet mondás elsajátítását, önfegyelmet igényel. Hagyományos értelemben a megbocsátás feltételekhez kötött, vagyis megbocsátok neked, ha azt teszed, amit én akarok.
Így vagyunk a szeretettel is, feltételhez kötjük. A hétköznapokban kimondatlanul ilyenformán működik: szeretlek, ha azt teszed, amit én akarok, és nem azt: szeretlek úgy, ahogyan vagy, elfogadlak úgy, ahogyan vagy. Ez azt jelenti: képes vagyok látni a másik ember értékeit, ha valamit nem tetszik a viselkedésében azt minősítés nélkül, tárgyilagosan tudomására hozom, miközben önmagam határait is képes vagyok megvédeni.
Mindannyian boldogságra, szeretetre vágyunk. Minden évben eljön az a három nap, amelyet a szeretet ünnepének nevezünk. Hogy ezt a három napot milyen tartalommal tölti meg az ember, az jórészt a másik háromszázhatvankét napon múlik, hisz minden értékes, pozitív lelkiállapot megteremtése és fenntartása igen komoly feladatot jelent.
