A félelem őrzi a komfortzóna határait

Megfigyelésem szerint ez az állítás akkor igaz, ha nagyon erős motiváció (pl. az orvos komoly betegséget diagnosztizál), vagy pedig nincs túl nagy távolság a régi modell és az új minta között. Minden ember rendelkezik kényelmi zónával, vagyis komfortzónával. Szeretjük a kiszámíthatóságot, a biztonságot akkor is, ha csak látszólagos. A megszokás nagy úr!

A komfortzóna határait tíz százaléknyi rugalmassággal őrzi a félelem.

Fenyegetve érezzük magunkat a változástól, a sikertől, a kudarctól, a kihívástól, a felelősségvállalástól. Ha nagyobb változás áll be például pénzügyeinkben - legyen az pozitív vagy negatív irányú - kompenzáló magatartásba menekülünk. Ha tíz százalékkal többet keres az ember, mint amennyit megszokott, azonnal költekezni kezd. Amikor pedig hasonló arányban csökken a jövedelme, beindulnak a túlélési mechanizmusok, azonnal keresi a többlethez jutás lehetőségeit.

A beállítottság dönti el, képesek vagyunk-e, és ha igen, milyen ütemben tudjuk a komfortzónánk határait tágítani.

Amikor a kilencvenes évek közepén kezembe került az Agykontroll alapkönyve, azonnal kipróbáltam a Szokáskontroll gyakorlatot - nem akartam többé cigizni. Valamennyire csökkenteni tudtam a naponta elszívott mennyiséget, de képtelen voltam véglegesen lemondani róla.

Annak idején azért szoktam rá, mert a nővéreim dohányoztak, így számomra is természetesé vált a füstölés. A terhességem ideje alatt egyetlen szálra sem gyújtottam már. Később, talán az elhízástól való félelem miatt szoktam vissza.

A lányom egyszer földúlva érkezett haza az iskolából: „Anya szokj le a cigiről, mert meghalsz." (Délelőtt a dohányzás káros hatásairól hallgattak meg egy előadást.) Az ő aggódása viszonylag erős késztetést indított el bennem, de még sem tudtam lemondani a bűzrudakról. Mindig találtam kifogást a visszaszokásra, bár a vágy megvolt bennem a változásra. Végül lazára vettem a dolgokat. Minden alkalommal, amikor rágyújtottam, azt gondoltam magamban: „Eljön annak az ideje, amikor nem dohányzok. Eljön annak az ideje, amikor nem gyújtok rá." Így ment pár hónapig. Míg nem eszembe jutott, összeírom, milyen tévhiteim vannak ezzel a szenvedéllyel kapcsolatosan, amelyek arra késztettek, hogy újra és újra visszaszokjak. A legerősebb az elhízástól való félelem volt.

Összegyűjtöttem azokat az előnyöket, amelyekre szert teszek, ha már nem dohányzok. Az Agykontroll szokáskontrollját használva kitűztem a határidőt. 1997. március 15-én eldöntöttem április 15-től leteszem a cigit. Ellazult állapotban naponta háromszor elképzeltem, hogy tiszta a tüdőm, könnyebben futok a buszra; a ruhám, a szám végre nem büdös; pénzt takarítok meg; ideális marad a súlyom; nem zavar, ha körülöttem cigarettáznak. Április 14-ig elpöfékeltem a napi adagomat, 15-én felébredve kíváncsian teszteltem magam. Elővettem a táskámból a cigarettásdobozt, nézegettem... olyan érzésem volt, mintha nem tudnám mire való, mi van benne.

Teljesen közömbössé vált számomra, pedig a húsz éven keresztül függőségben éltem.

Azóta sem gyújtottam rá, az elhízástól sem félek. Olyankor, amikor a táskájában idegesen cigarettáért matató embert látok a buszmegállóban, eszembe jut: annak idején el sem tudtam volna képzelni, hogy várakozás közben ne gyújtsak rá. Ma pedig az tűnik hihetetlennek, hogy mekkora nikotinéséggel küzdöttem.