2010.02.12. 00:22
Féltékenységi törvény
Ha valaki karddal támad ellenfelére, s azt viadalban legyőzi, a győztes nagylelkű lehet, nem öli meg legyőzött ellenfelét, ha az kegyelemért könyörög. Ugyanez nem fordulhat elő a nyíl kilövőjével. Messziről küldi a halált ellenfelére, és annak nincs módjában kegyelemért könyörögni. Azért hasonlít a rossz nyelv a nyílhoz, mert az sem ismer könyörületet. (Midrás Sócher Tov. A midrás héber moralizáló-mesélő szöveg, mely többek között választ ad a Tóra megválaszolatlan kérdéseire.)
A nagyvárosi élet sok előnnyel jár, azonban van szép számmal hátránya is. A közösségi közlekedés fejlesztésével foglalkozó szakemberek igyekeznek energiatakarékos, környezetkímélő járműveket használni. Bár a modern eszközök megléte csökkenti a fizikai környezetszennyezést, de nem tudja semlegesíteni azt a szennyeződést, amelyet negatív gondolatainkkal és szavainkkal hozunk létre, amit én mentális környezetszennyezésnek nevezek.
Két huszonéves fiatal beszélgetett a villamoson. Ez egy általános, hétköznapi dolog, amely szóra sem érdemes. A hangerő és a tartalom annál több kívánni valót hagyott maga után. A kocsi elejében foglaltak helyet, azonban még a 6 méterrel arrébb, hátul is tisztál lehetett hallani a diszkurzust. Senkire sem haragudtak, csak beszélgettek. Minden második szavuk káromkodás, szitokszó. A többi utas igyekezett úgy tenni, mintha nem hallana semmit, bár legtöbbjük feszélyezve érezte magát. Akkor lélegeztünk fel, amikor egy pár évvel idősebb férfi odament hozzájuk: Fiúk, hagyjátok abba, vagy szálljatok le. Mindketten meglepetten néztek rá, majd a kezében lévő igazolványra pillantottak, és addig meg sem szólaltak, amíg a célállomáshoz nem értek.
Ennek az incidensnek számomra kisebb volt az energetikai hatása, mint a következő esetnek. Egyik autós ismerősöm meglátott a villamosmegállóban és fölajánlotta, elvisz a munkahelyemre. Vesztemre igent mondtam. Talán ötpercnyi lehet a közös utunk, amíg élek, nem felejtem el. Ez idő alatt ahány ismerősünk szóba került, mindet becsmérelte, ócsárolta, szidalmazta. A szóáradat hatására úgy éreztem magam, mint amikor ősszel a nagy esőzések idején gyanútlanul állok a járda szélén várva a zöldjelzést, és a mellettem elsuhanó kamion tetőtől talpig beborít a sáros esőlével. Jelen esetben, ha fizikálisan önt el a mocsok, akkor mondhattam volna a kollégának, bocsi, hazamegyek átöltözni. A mentális szennyezést azonban csak én érzékeltem - hogyan magyarázzam meg, figyelj, meg kell szabadulnom ettől a szúrós, büdös, sűrű barna nyáktól, az imént zúdítottak rám! Valószínűleg kétkedve hallgatta volna szavaimat. Hihetetlen?
Nemcsak fölgyorsult, modern világunkban van jelen az átkozódás, hanem már a Bibliában is létjogosultságot kapott. A féltékenységi törvény följogosította a férjet, akár valódi volt, akár vélt a sérelme, hogy a feleségét hűtlenség vádjával a pap elé citálja. A szentelt vizet az egyházfi szavaival keserű, átokhozó vízzé alakította át: az asszonnyal elmondatott egy átokhozó esküt, majd az eskü szövegét leírta egy lapra, amit belemosott a keserű vízbe. Az asszony megitta a vizet. Ha hűtlen volt párjához, akkor a folyadék keserves fájdalmat okozva belehatol a testébe, megdagad a méhe, és ha babát várt, elvetélt. Ennek következtében átkozott lett a környezetében is a nő. Azonban ha nem vált tisztátalanná az asszony, akkor a víz nem árt neki, és képes lesz gyermeket szülni. (Móz. IV. 5,11.)
Nem számított, hogy valójában hűtlen lett-e vagy sem. A férj szava volt a döntő, aki mindenképp mentesül a bűntől (még az alaptalan vádaskodás bűnétől is!), az asszony pedig bűnhődött. Ezek után rossz még gondolni is arra, hogy a középkorban nem kellett hosszabb rituálé, egy szó is elég volt ahhoz, hogy valakit boszorkánysággal megvádoljanak, és azzal megpecsételték az életét.
