Beletörődés vagy elfogadás?

A "hogyan"-on van a hangsúly. Ha a tényekre összpontosítva, minősítés nélkül közlöd a történteket, akkor hamarabb megtalálod a megfelelő megoldást.

Az elégedetlenkedés, a vádaskodás, a békétlenség erősíti a panaszkodó és a másik fél közötti feszültséget. Amikor a felnőtt gyerek a szüleit bírálja a viselkedése miatt, akkor tudnia kell: ha valóban a lelki béke lenne a legfontosabb a számára, akkor azt választaná. Azért merem ilyen egyértelműen kijelenteni, mert rendszerint úgy gondoljuk, a saját reakciónk jogos, a másiké (szülő, gyerek, férj...) viszont nem. Pedig mindnyájan bizonyos automatizmusok alapján működünk, a negatív érzelmeink és negatív gondolataink határozzák meg a választ. Az elfogadás, az adott helyzet elfogadása tudja megszakítani a rosszbeidegződéseket. Az elfogadás és a beletörődés közt nagy a különbség.

Egyik ismerősöm így fejezte be az őt ért tragédia taglalását. - Elfogadom, amit az élet mért rám- majd lemondóan legyintett egy nagyot. Ez nem adaptálódás, ez a beletörődés, vagyis a helyzet visszautasításának burkolt módja, egyfajta önpusztítás. Hosszú távon különböző tünetek formájában - deprimáltság, szorongás, irányítatlan dühkitörés, hasmenés, fájdalmak a testben - nyilvánulhat meg a belső ellenállás.

Nem csak egy élethelyzethez kapcsolódhat az el nem fogadás. Lehet reflexszerű beidegződés is a valóság elutasítása, ami a születés óta fokozatosan alakult ki. Az ember képes megtanulni igent mondani a zavaró körülményekre. Például ha felnőttként valaki arra eszmél, hogy mióta az eszét tudja, otthon ő volt a „fekete bárány", aki mindig mindent rosszul csinált.

Ha a családot valami baj érte, biztos ő volt az oka annak is... Két alternatíva közül lehet választani. Az egyik: elfogadom tényként, hogy a családom így gondolja, de már nem azonosulok a kivetítéssel. Mindent megteszek, hogy a valódi életemet élhessem. (Ehhez azonban szükséges az elengedés és a megbocsátás.)

A másik lehetőség, hogy felzaklat a fölismerés, dühös leszek, haragszom. Ha meg akarok szabadulni a frusztrációtól, akkor igent kell mondanom a valóságra: igen, engem „fekete bárányként" kezel a családom; igen, én azonosultam ezzel a szereppel; meg akarok szabadulni tőle. Mit lehet csinálni?

Naponta mantraként ismételgetni: Jogom van a saját életemet élni - melynek hatására egyszer csak semleges ténnyé válik a fölismerés, amely egyre jobban megnyugtat, így szűnik meg a konfliktus a valósággal.Hasznos a belső utazás mindkét gyakorlata is.

Itt van még egy egyszerű technika a megbocsátás, a fájdalmak elengedésére. Mert nem megbocsátani túl nagy fájdalommal jár, ráadásul továbbadjuk fájdalmaink egy részét gyerekeinknek is, mint ahogy mi is cipeljük szüleink fájdalmainak bizonyos hányadát. Rajtunk múlik, megszakítjuk-e ezt a terhes örökséget.

Ennek a gyakorlatnak a neve: a kapcsolatok ápolása áldással.

Mindenkivel gyakorolhatjuk az alábbi technikát, akikkel nagyon rossz a viszonyunk, akikkel rosszul bánunk, illetve akikkel hónapok vagy évek óta nem tudjuk megtalálni a közös hangot, vagy épp tegnap történt egy összezörrenés, és még nem tudtuk letenni a történteket.

Képzeld el, hogy tiszta energia árad a fejtetődön keresztül a testedbe, amely feltölt téged. Képzeld magad elé azt a személyt, akit meg akarsz áldani. Vizualizáld, hogy az energia egy része a mellkas közepén (szívcsakra) és a fejtetődön (koronacsakra) keresztül áramlik a másik félhez. Emeld fel a kezed áldásra készen. Halkan mondd ki háromszor az illető nevét. A vizualizáció ne szakadjon meg. Miközben a szív- és a koronacsakrára koncentrálsz, ismételgesd halkan: béke... béke... béke... A halk kántálást három percen keresztül folytasd. Az áldást hetente 2-3-szor ismételd meg, ameddig szükséges.

Az áldás aktusa valójában a megbocsátás aktusa, ami elengedhetetlen a lelki gyógyulás, a sikeres élet szempontjából.