2016.01.10. 15:58
Igenis, Kegyelmes Úr, lebontjuk a Palánkot!
DélmagyArchív 1926: Sétáljanak el a sebészeti klinikához, ott született Juhász Gyula költő...
Szeged legrégibb városmagjának utcái tűntek el, amikor 1926-ban lebontották a Palánk déli részét. A Délmagyarországban egyszerre nem volt már több apróhirdetés az Ipar utcából, a Szív utcából, a Szekfű utcából és az Árpád utcából, s utcástól lebontották Juhász Gyula szülőházát. Helyükön modern egyetemi klinikák épültek.
A Palánk utcái Szeged 1889-es térképén.
A Palánk, vagyis a múzeum, a Vár utca, a Kelemen és Zrínyi utca, valamint a Tisza Lajos körút által határolt terület egykor Szeged egyik városmagva volt, amelyet palánk és kettős árok vett körül (Lásd: Bálint Sándor vagy Cs. Sebestyén Károly leírását). Kis utcáit többé-kevésbé megkímélte a nagy árvíz, de az 1879 után kialakuló sugárutas-palotás Szeged 30 évvel később már elmaradottnak, düledezőnek érezte a városnak ezt a részét.
A Palánk látképe 1882-ben (Letzter-fotó). A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
Az árvíz utáni rendezésben a Palánkra is voltak a tervek. 1913-ban, a Fogadalmi templom építésének kezdetére a város felbecsültette az összes palánki házat. Azt tervezték, hogy a templom elkészülte után a teljes Palánkot kisajátítják, minden házat lebontanak, és újraparcellázzák, majd értékesítik az egész területet.
A Délmagyarország 1913. július 6-i számában egyenesen egy új városközpontról álmodozott egy cikk. A felsőbb leányiskolától a szemkórházig emeletes paloták szegték volna be a teljes Tisza-partot. Ennek a pesti Duna-partot idéző Tisza-partnak egy tér lett volna az ékessége, azon a részen, ahol a Fogadalmi templomtól a Tisza-partig a Palánk állott.
A cikk a modernizálást sürgető kortárs szemével így látta a Palánkot:
A régi palánki városrész ma éppen olyan kolonc a városon, mint amilyen volt hajdanán a vár. A rideg kőhalmot, a várat teljesen eltüntették a föld színéről és pompás parkot létesítettek a helyén; csak így lehetett ezt a területet a modern városi élet keretébe beleilleszteni. A belváros öreg részével ugyanezt kellene tenni. Ezek a kis házak, a Szegfű utcaiak, melyek közül némelyikben már csak az isten kegyelme tartja a lelket, radikális városrendezési program nélkül még ötven-hatvan évig fognak a helyükön megállani.
Mert a régi emberek megrögzött konzervativizmusán nem fog ki semmi. Ezenkívül a telekspekulációnak némi reménye is integet feléjük. Az emberek tehát állnak szilárdul rozzant kis házikóikban, mint a kőszikla és egy világért nem adnák fejüket semmiféle nagyobb tervre, vagy építkezésre.
Eltelt 10 év, a Fogadalmi templom építését 1923-ban újrakezdték és a város ezután is modernizálási problémaként nézett a múltat jelképező Palánkra. A Délmagyarország 1925. július 4-én arról adott hírt, hogy a város a Palánk északi részét (a Somogyi utca és az akkor még a Tiszáig futó Oroszlán utca közötti részt) le akarja bontani, hogy bérházakat építsen.
A Palánk sorsát mégsem a városi tanács terve, hanem Klebelsberg Kunó kultuszminiszter döntése és az egyetemépítés pecsételte meg.
Az Ipar utca és Erzsébet rakpart sarka 1926-ban. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.
Az 1921-ben ideiglenesen Szegedre költözött egyetemet a város akkor tudta megtartani, ha megfelelő áldozatot hozott az elhelyezésére. Ezért a szegedi tanács különösen elkötelezett volt az új egyetemi helyszín keresésében. Eleinte még az is felmerült, hogy a város legszebb zöldterületeit, a Stefániát vagy az újszegedi ligetet adja át a célra. Mire a három évig tartó előkészítés végső szakaszába ért, három helyszín maradt a listán:
Korábban beszéltek a Kálvária térről, a Gedó kert melletti szabad területről, valamint a közúti és a vasúti híd közötti újszegedi partszakaszról is, de ezeket gyorsan elvetették. Somogyi Szilveszter polgármester (aki bizonnyal a városházát is odaadta volna, annyira fontos volt neki az egyetem letelepítése) előbb az újszegedi ligetet, majd a Mars teret tartotta megfelelő helyszínnek. Nyilvánvalóan nem nála volt a döntés, hanem Klebelsberg kultuszminiszternél, de az ő szándékát nem ismerte a város.
Klebelsberg Kunó döntése. Délmagyarország 1926. március 24.
1926 februárjában a Délmagyarország benfentesektől úgy tudta, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter választása Újszegedre esett. Klebelsberg már döntött, írta az újság, de senki sem tudta, hogyan.
Klebelsberg 1926 márciusi szegedi látogatásán derült ki, hogy sem a távoli Újszegedet, sem a kaszárnyás, gyártelepes Mars teret nem tartja alkalmasnak, hanem választása az akkori Templom térre, az éppen elkészülő Fogadalmi templom környékére esett. Érve az volt, hogy így megoldódik a zegzugos utcákból és víz előtti vityillókból álló városrész rendezése is.
Természetesen mindenki sietve csatlakozott a miniszter véleményéhez és Szegeden egyszerre divat lett a Templom tér körüli egyetemi épületek témáján fontoskodni. Juhász Gyula, úgy is mint érintett, hiszen szülőházát készültek lebontani a teljes Ipar utcával együtt, a maga részéről megírta Kultuszpali című jegyzetét, ami máig érvényes emléket állít e fontoskodásnak.
Kultuszpali azóta, mint az árnyék Schlemilt, úgy követi nyomról-nyomra, körbe körbe, állomásról áldomásra Klebelsberget. Szerzett magának erre a célra egy testhezálló aktatáskát, egy keretes pápaszemet és ha a magyar kultúra minisztere valamelyik torony vagy tető tövében felbukkan, kultuszpalink azonnal ott terem és legalább kőhajításnyira követi lépteit és utánozza mozdulatait. Időnkint véletlenül elhalad a miniszter előtt, mélyen megemeli kalapját és lámpaláztól remegő hangon rebegi:
— Legalázatosabb szolgája, kegyelmes uram!
Juhász Gyula verse a Délmagyarországban. 1926. június 20.
A kegyelmes úr pedig 1926. március 24-én bejelentette: hacsak a kisajátítások költsége nem lesz túlságosan magas, a Fogadalmi templom körül és a Tisza-parton épülnek fel az új egyetemi épületek. A szegedi közgyűlés elé is ez a javaslat került, és hamarosan már az építkezés megkezdéséről beszéltek.
1926 tavaszán megkezdődött a palánki házak kisajátítása. A tulajdonosok egy része gyorsan megegyezett a várossal. Magasabb árat lehetett kapni, ha a tulajdonos maga gondoskodott a házban lakó bérlők elhelyezéséről és üresen, lakó nélkül adja át az épületet. A tulajdonosok másik része azonban még sokáig alkudozott és petíciózott. Végül sikerült elérniük, hogy az 1913-ban elvégzett értékbecsléshez képest ne 6000-szeres, hanem 8-9000-szeres szorzóval vegye meg a város a telkeket, így már mindenki kötélnek állt. (1928-ra egyetlen ház maradt, amit rendőri segédlettel, végrehajtás keretében kellett bontani: a Nyikos nővérek háza a Boldogasszony sugárút sarkán.)
Nyár derekára a Palánk jóformán kiürült, a házakat bontani kezdték. A Délmagyarországban árverési hirdetmények jelentek meg, a házak mellett a helyszínen értékesítették az építőanyagot. Később a lebontott házak tégláit a Csillag téri szükséglakások céljára használták, s az is felmerült, hogy a táblabíróság plusz emeletét ebből az anyagból építsék meg.
Kevesen ismerték fel, hogy a bontással szegényebb lesz a város. Cs. Sebestyén Károly néprajzos muzeológus közéjük tartozott, ebben az időben írta tanulmányát A szegedi Palánk címmel.
A múlt pedig, mintha üzenni akart volna: bontás közben csontvázakat találtak az Ipar utcában. Nem derült ki, hogy törökkori maradványok voltak-e vagy a Szent Demeter templom közeli temetőjét bolygatták meg.
Az egyetemet mindenki akarta, a város modernizálását is, mégis sajnálni lehetett a Palánk utcáit és sikátorait. Nem pusztán a házak és emlékek eltűnése volt szívbemarkoló, hanem az, hogy az utcák, ezek a szívós történeti emlékek nyom nélkül tűntek el.
Az épülő sebészeti klinika a Fogadalmi templom tornyából (1927). A háttérben a vasúti híd látszik. Forrás: Fortepan
Templom téri kilátás 1928-ban a bőrklinika tetejéről. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteménye.
A Délmagyarországban a 26 éves Magyar László írt 3 részes riportot a többszáz éves Palánk pusztulásáról (első, második, harmadik):
Most aztán egy egész városrész fölött kondult meg a lélekharang, a legrégibb városrész, a Palánk fölött. Az igazat megvallva — nem kár érte; alacsony, roskadozó viskók, lábtörő hepe-hupa, barátságtalan sikátorok tűnnek csak el lebontásával, hogy helyet adjanak az egyetem klinikáinak, amely mégis csak dísze lesz a Tisza partjának. De azért csak elfacsarodik az ember szíve, ha végigbandukolja ezeket a furcsa, ittfelejtett sikátorokat, elnézi az öreg, kopott köveket, a különös formájú, ódivatú házikókat, amelyekben szegedi jellegzetesség maradt meg és annyi szegedi álom szövődött.
E riportok egyikében Magyar László ellátogatott az Ipar utca 13. alá, ahol Juhász Gyula édesanyjával lakott a hátsó udvari kislakásban, s Juhász néni felidézte azt az időt, amikor kislánykorában a Petőfi Zoltánka kosztosdiák volt náluk.
Az utolsó szegedi gombkötő lánya és unokája kénytelen-kelletlen elhagyják a régi házat, a régi, meghitt, emlékeket őrző szobákat, az öreg barackfát és a muskátlis virágágyat. De még nem tudják, hogy hol, merre találnak új otthont. Bíznak abban, hogy a város polgármestere számukra is juttat majd lakást az új városi bérházban.
— Kétszobás kellene — mondja Juhász Gyula édesanyja —, mert Gyuluskám csak egyedül tud aludni.
Parobek Alajos: Juhász Gyula szülőháza. Forrás: Somogyi-könyvtár.
Néhány nappal korábban Juhász Gyula versben siratta el a régi házat a Délmagyarország 1926. június 20-i számában. Versét annak a Parobek Alajos festőművésznek ajánlotta, aki a régi házat is megörökítette.
1926. október 10-re a Palánk utcái már eltűntek a lebontott házakkal. Ugyancsak Magyar László meséli, hogy Juhász Gyula gyakran visszajárt emlékeit idézni a régi házhoz, amikor bontani kezdték. Egy alkalommal, akár a mesékben, nagyapja hajdani inasa állott elé, és így szólt:
— Juhász úr kérem, nem tudom, emlékszik-e még rám. Én voltam az öreg Kálló Antal [a költő nagyapja] inasa, itt voltam akkor is, amikor ez a ház épült. Tessék majd vigyázni, a kapu alá egy bögrét rejtett el a mester, pénzeket és írást is rakott bele. Elő kell annak most kerülni.
Meglódult a költő képzelete: talán aranypénzek lehettek a bögrében, titkos régi tudás az írásban. Azontúl még gyakrabban járt ki a bontáshoz, megismerkedett a munkásokkal, s várta, hogy elérjenek a kapuig. És valóban a bögrét megtalálták, bár Juhász Gyula épp nem lehetett ott a nagy percen. Megüzenték neki az örömhírt. Ettől annyira izgatott lett, hogy egyedül nem is mert a Palánkra menni, társat vett maga mellé.
A zománcos cserépbögréből 3 rézkrajcár került elő, 1849-ből, 1859-ből és 1861-ből egy-egy. Az írás pedig szinte teljesen elenyészett, a nagy árvíz ellepte, csak néhány hamuszínű foszlány maradt belőle. De a költő így is boldogan fogadta a leletet.
A meséket azonban akkor már csákányok írták a Palánkon. A bontásvezető elvette Juhász Gyulától az ősi hagyatékot, és így szólt: — Ez kérem a városé, a hatóság rendelkezik vele. Végül, amikor a krajcárokat látták, Somogyi polgármesternek kellett intézkednie, hogy a költő megkaphassa a bögrét a 3 rézkrajcárral.
Palánki mese a 3 krajcárról. Délmagyarország 1926. október 20.
Juhász Gyula és édesanyja az Ipar utca lebontása után az akkori Fodor utcában kapott lakhelyet. Ez az utca 1945 óta a költő nevét viseli (a tanács 1941-ben elutasította, hogy utcát nevezzenek el róla).
A Délmagyarország 1944-ben felkereste az akkor már 82 éves Juhász nénit, aki leányával együtt lakott a Kelemen utcában. Úgy emlékeztek, az egykori Ipar utca 13. szám alatti kis ház helyére a sebészeti klinika északi-nyugati oldalfala került.
(Több kép a Palánk utcáiról: Simoncsics János - Fári Irén: Palánk: Szeged belvárosa egykor.)
