Munkások verték szét a Dóm téren tüntető diákokat

1947. március 19-én délelőtt mintegy 1500 diák vonult ki tüntetni Szegeden a vallásoktatás fakultatívvá tétele ellen, valójában annak beszüntetésétől tartva. A demonstráció szinte meglepetésszerű volt: a szerda délelőttön a piarista gimnáziumban, a Klauzál Gábor Gimnáziumban és a Baross Gábor Gimnáziumban egész osztályok hagyták abba a tanulást és vonultak tanári felügyelet nélkül az utcára. A diákok követeket küldtek a többi szegedi iskolába is és félórán belül többezres demonstráció alakult ki a Dóm tér és az Aradi vértanúk tere környékén. A diákok ezután a Szentháromság utcán a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek iskolájába vonultak, ahol a lányokat is felszólították a csatlakozásra.

A kommunista Délmagyarország szerint a Magyar Szabadság Párt akciója volt a diáktüntetés. Délmagyarország 1947. március 20.

Amikor mindannyian visszaértek a Dóm térre, a rendőrség már oszlatta a tüntetőket. Miklós Péter történész kutatása szerint a rendőrök autóval hajtottak a tömegbe, puskatussal brutálisan verték a diákokat, egy lány eszméletét is vesztette. A térről a diákok egy részének sikerült bejutnia a Fogadalmi templomba.

A Délmagyarország szerint ezzel párhuzamosan egy diákküldöttség Janson Vilmos tankerületi főigazgatónál járt a Stefánián, és követelte, hogy ne szüntessék meg a hitoktatást az iskolákban. De alig érkezett meg ide a diákok küldöttsége, megjött a „munkáspártok és demokratikus szervezetek egy-egy küldöttsége is" és követelte, hogy a főigazgató haladéktalanul indítson fegyelmi vizsgálatot a tanárok ellen, a szervező diákokat pedig azonnal csapják ki az iskolából.

A Délmagyarország szerint a Dóm téren 8 diákot őrizetbe vett a rendőrség. Az ő kiszabadításukra Diczfalussy Ferenc rendőr vezérőrnagyhoz is küldöttség ment a Kossuth Lajos sugárúti rendőrpalotához, és – a lap szerint a Magyar Szabadság Párt agitátorainak hatására – kórusba követelték társaik elengedését. Diczfalussy telefonon értesítette Horváth István szegedi tűzoltóparancsnokot, hogy a közeli laktanyából vonuljon ki és vízágyúval oszlassa szét a tömeget. A tűzoltó vonakodott ezt azonnal teljesíteni (ezért a másnapi újság nyilasok ajánlójának nevezte), csak félóra múlva jelentek meg tűzoltók a közeli helyszínen. A vízágyú aztán délután 3 körül szétoszlatta a diáktüntetést, a rendőrök pedig tovább vadásztak a szervezőkre.

A megmozdulás valóságos paradicsom volt az államvédelmi osztagosok számára:

Az államvédelmi osztály emberei a tömeg közé vegyülve 12 olyan provokátort emeltek ki, akik becsmérelték a demokráciát. Őrizetbe vették többek között Szajerman Ottót, Magyar Gábort, Korányi Vilmost, akik a Szabadságpárt tagjai, valamint Csetényi Károlyt, Bartos Ferenc joghallgatót, Molnár József Szent Imre kollégistát és Tóth István orvostanhallgatót, akiknek reakciós magatartása közismert a haladó szellemű ifjúság körében – írta a Délmagyarország.

Az akkor már kommunista kézben lévő Délmagyarország a tüntetésben jobboldali, sőt fasiszta szervezést látott és az „ifúság beugratóinak" megbüntetéséért kiáltott. A lap szerint a Sulyok Dezső-féle  Magyar Szabadság Párt  szervezte a diákok megmozdulását, s ennek aktivistái irányították a jelszavakat is:

— Le a vallásellenes köztársasággal!

— Kovács Béla ártatlan, engedjék szabadon!

Az újság vezércikke így szólt:

Tipikus példája volt ez az eset a múltból ismert fasiszta hecceknek. Ürügyet keresni arra, hogy valamilyen formában egyet üssenek a demokrácián. Akik a heccet rendezték, nagyon jól tudják, hogy a hittanórát senki nem akarja elvenni a magyar ifjúságtól. 

Nehéz elhinni, folytatta a Délmagyarország vezércikke, hogy a szegedi iskolaigazgatók és tanárok egy része ne tudott volna a szervezkedésről, amelynek során „fasiszta provokátorok hálójába kerültek a jóhiszemű vallásos érzületű diákok tömegei". A kommunista lap nem győzte kiemelni, hogy a tüntetés éppen a német megszállás 3 éves évfordulóján történt.

Az iskolások elleni brutális támadás rendteremtés lett a Délmagyarországban. 1947. március 21.

 Az eredmény mégis az lett, hogy március 20-án, csütörtökön reggel már a korai órákban diákok gyülekeztek újabb tüntetésre a Széchenyi téren, ahonnan a Dóm térre vonultak. Ide a kommunista szakszervezet rövidesen „felháborodott gyári munkásokat irányított", akik egy teherautó platójáról ugráltak le és a diákoknak estek.  (Lásd még bukaresti bányászjárás, 1990).

A Délmagyarország beszámolójából teljesen hiányzik, hogy a "felháborodott munkásság" botokkal, kerékpárláncokkal rohamozta meg a diákokat, akik egy ideig kövekkel dobáltak vissza, majd közülük több százan a Fogadalmi templomba menekültek. (Hamvas Endre megyés püspök a lap szerint ezután elrendelte, hogy a templomot egész napra zárják be.)

Állítólag annyi munkás volt kint a tüntető gyerekek ellen, hogy aznap délelőtt Szegeden szünetelt az áram- és gázellátás, és leálltak a villamosok.

A szakszervezeti munkásság másik hadoszlopa március 20-án délelőtt a már említett Janson Vilmos tankerületi főigazgatóhoz ment, aki ijedtében nagyobb szigorúságot ígért. A küldöttségben felszólaló Berár Demeter munkás a Délmagyarország szerint azt követelte, hogy a tüntetést szervező diákokat az ország valamennyi közép- és felsőfokú tanintézményéből zárják ki. 

Amikor 12 óra körül a diákok elmentek, a "felháborodott munkások" és más bámészkodók mintegy 300-an a Szabadság Párt irodája előtt gyűltek össze. A munkások a pártirodában a tüntetéssekkel kapcsolatba hozott szervezőket vettek őrizetbe.

Március 20-án délután a lap szerint egyetemi hallgatók „jobboldali elemei" gyűltek össze 400-an az Ady téren és Dávid Ágoston „klerikális diák" vezetésével a rendőrpalotához mentek és követelték a letartóztatott diákok szabadon engedését. A rendőrség itt szétverte a hallgatókat.

Elterjedt, hogy a munkások brutalitásának áldozatai is voltak. Délmagyarország 1947. március 22.

Ekkorra már komolyan terjedt a városban, hogy a munkások (más változatban az államvédelmi erők) egy fiatal lányt, mások szerint pedig több diákot megöltek. Pénteken a Dugonics téren azért gyülekeztek a diákok, mert elterjedt, hogy a halálos áldozatok temetése lesz; két lány még koszorút is vitt a Kálvária sugárúton, amikor bevitték őket a rendőrségre. A Délmagyarország ugyan gúnyt űzött ebből (Így „temettek" Szegeden – halott nélkül), de a beszámolóból így is érezni lehet a napok hangulatát.

Eközben folyt a megtorlás. A szervező diákokat kicsapták az iskolákból, a „rémhírterjesztőket" pedig internálással fenyegették meg. Elkezdődött a tanárok, igazgatók vegzálása is. Hétfőre 17 személyt internáltak demokráciaellenes cselekedetekért.  Ez a szám végül 23-ra emelkedett, akik közül 16 diák volt. Ők a  Dél-Budai Központi Internálótáborba kerültek, ahonnan 1947 őszén szabadultak. 

Szombaton a kommunistákhoz közel álló kisgazdapárti Ortutay Gyula kultuszminiszter "megdorgálta" a szegedi tanárokat és iskolaigazgatókat, akik nem tanúsítottak elegendő erélyt és határozottságot a diáktüntetések megakadályozásában. Dobos László lánygimnáziumi igazgatót felfüggesztették állásából, a megtépett idegzetű Janson Vilmos főigazgatót pedig szabadságolták. (Az amúgy New York-i születésű szakembert később saját kérésére elhelyezték Szegedről, mivel a kommunista ifjúsági szövetség a leváltását követelte). A kultuszminiszter arra szólította fel az iskolákat, hogy győzzék meg a diákokat: nem megszüntetni akarják a hitoktatást, csak fakultatívvá tenni. 1948 júniusában a kommunisták államosították az iskolákat és rövidesen beszüntették az iskolai hitoktatást.

A megtorlásokról bővebben Miklós Péter cikkében olvashatnak.

Internálták a tüntetés szervezőit. Délmagyarország 1947. március 25.