Történet a holtig tartó szerelemről

Ez a riport két idős ember balladája, akik 40 esztendei együttélés után összeházasodtak, mert közeledett a férfi halála. Magukban biztosan tudták addig is, de azon a percen már rejtegetni sem lehetett, hogy szerelmesek egymásba.

A riportot Magyar László írta, nevét érdemes keresni a DélmagyArchívban. (Lengyel András Közkatonái a tollnak... című könyvében ír róla.)

Bende István 76 éves napszámos és Kovács Rozál 66 éves hajadon leélte egész életét vadházasságban. Ahogyan Jókai Mór Szegény gazdagok című regényében Kapor Ádám váltóőrnek nem volt pénze, hogy elvegye társát, Bende sem vitte anyakönyvvezető elé Kovács Rozált.

Magyar László riportja (itt folytatódik). Délmagyarország 1927. június 5.

A két idős ember a szegedi Makkoserdősor egy süppedt házában lakott a 32. szám alatt. Ablakaik az azóta felszámolt rókusi temető elhanyagolt végére néztek, ahol, írja Magyar László, a hasonló szegény emberek pihenték ki a nagy kubikolások fáradalmait. 

Bende István napszámos volt, így ír róla a szerző:

Elszáradt, kiszivattyúzott robotosa a szegény ember sorsának. Életének egyetlen muzsikája talán a kubikostalicska kerekének síró nyikorgása volt. De ez a keserves muzsika végig kísérte egész életén.

Gyermekük nem volt, s egyre csökkenő igényekkel élték napjaikat, visszahúzódva kis házukban. Életük boldog volt, de a házasság formaságairól megfeledkeztek. Az öreg férfi egy nap ágynak esett, közeledni érezte a halált és eszébe jutott, hogy tiszta lélekkel kellene a jó Isten elé jutnia:

— Hallod-e Rozál — suttogta az ágya körül foglalatoskodó öregasszony felé —, hijjá mán valahunnét papot. Gyónhatnék.

Kovács Rozál jóságos szemében összefutott a könny.

— Möghal mán az embör — gondolta szomorúan —, papot kíván, gyónni szeretne.

Az öregasszony már ment is a papért s félóra múlva az öreg kubikos sorolta bűneit a lelkésznek; legalább 60 éve nem gyónt, nem áldozott, s 40 évvel azelőtt ő volt, aki a vele egy bandában dolgozó Hajdu János tarisznyájából kiszedte a szalonnát. A megkönnyebbülés már-már vidámmá tette az öreget, amikor kiderült az is, hogy a pap mögött szipogó Kovács Rozállal bűnös módon elmulasztották Isten és az anyakönyvvezető előtt szentesíteni együttélésüket.

A pap ott helyben elmagyarázta, mit kell tenni, Rozál asszony szaladt a városházára, megszerezte a diszpenzációt, sőt a történet hallatán az anyakönyvvezető vállalkozott arra is, hogy még aznap felkeresi otthonukban, és összeadja őket.

Ilyen izgalommal talán nem készült volna 40 évvel korábban sem az esküvőre. Kicsinosította magát és a haldokló vőlegényt is, letörölgette az almáriumot és elővette Bende István egyetlen okmányát, egy megsárgult obsitot, amely azt igazolta, hogy a férfi a szegedi negyvenhatosoknál leszolgálta a katonaidőt. Két szomszéd jött át tanúnak.

Mire megérkezett az anyakönyvvezető, a rozzant házban ünnepi volt a hangulat. Végre kinyílt a nagy anyakönyv, ők pedig kimondták az igent. A 66 éves menyecske elpirult, falnak fordította tekintetét, s biztosan a csók is eszébe jutott.

És itt adjuk át  Magyar Lászlónak a szót:

A hűvös szobácskában hirtelen szent, templomi áhítat fogta el az emberek lelkét. Az öreg kubikos arca egészen átszellemült és szemét le nem vette volna párjáról egyetlen pillanatra sem. A nagy rendezőt, úgy látszik, szintén elfogta az áhítat, megfeledkezett a következő felvonásról, amelyben a főszerep már Szent Mihály lovának jutott volna. Megállította a játékot és talán még mindig gyönyörködik a két patyolatlelkű öregember szent örömében.