Amikor a Széchenyi téren még fizettek a székekért

Este a korzón. Délmagyarország 1912. augusztus 18. A cikk itt folytatódik.

A könnyű lányokat leszámítva, Buchwald bácsi volt az az ember a Széchenyi téren, akit legkevésbé kellett keresni. Amint leült valaki a korzó székeire, megjelent Buchwald Ármin, a bérszékek kezelője. A férfi az 1890-es évek óta bérelte a várostól a jogot, hogy a Széchenyi téri korzón pénzt szedjen a székek után, így mindenki ismerte Szegeden.

A szegedi korzó a Széchenyi téri fasor sétányából és a Kárász utcából állt. 1912-ben a fasor egyik oldalán sorakoztak a bérszékek, másikon pedig gyéren elhelyezett padok álltak. Előbbi lett az úri korzó, míg a másikon elsősorban a „szegényebb néposztály" sétált.

Időben sem volt mindegy, mikor, ki sétál. Este héttől fél kilencig a hivatalnokok és más, szabadidővel rendelkező úri népek sétáltak, valamint az eladó lányokat is ilyenkor vitték sétálni a gondos mamák. Ezért aztán ilyenkor több női sétáló volt, mint férfi.

Ugyancsak állandó és érdekes jelenség a nyugalomba vonult öregurak sora, akik a szokásjog alapján valósággal kisajátították a bérszékek egy részét, ahonnan adomázva figyelik a fiatal, egészséges élet virágzását és mondogatják a meséket, a mindig egyforma: „mikor még én fiatal" kezdettel.

Buchwald&Zelinka. Délmagyarország 1912. január 2.

Vacsora után változott a kép. A szépelgést felváltotta a barátságos beszélgetés, a sétáló nép elsősorban kereskedőkből és iparosokból állt. Aki cigányzenét akart hallgatni, a Kárász utcai Belvárosi és Corsó kávéházhoz ment, aki pedig találkát, ábrándokat és romantikát keresett, az árnyasabb Széchenyi téri helyeket választotta.

A szolgáltatás annyira népszerű volt, hogy Buchwald bácsinak nyáron sosem volt elég széke. Igaz, ősszel viszont rohamosan romlott az üzlet. Saját bonmot-jával szólva ott volt még a konkurencia is, a Csillagbörtön, ahol télen is lehetett ülni.

Ha mar kint voltak a székek, Buchwald Ármin eladta a háttámlát is hirdetési felületnek.

Antiszemita incidens. Délmagyarország 1912. július 17.

Mivel a korzón sok ember megfordult, kisebb-nagyobb közjátékok színezték a bérszékek körüli életet. 1912. július 17-én a Délmagyarország egy antiszemtita polgáron adomázott.

Az egyik biztosító főügynöke egy napon széket bérelt a Széchenyi téren, a véletlen azonban úgy hozta, hogy egy idős zsidó férfi mellé került, ez pedig nem tetszett neki. Magához kérette Buchwald Ármint és hangos jelenet keretében követelte, hogy távolítsa el az idős embert. Másnap este két szegedi polgár, Vass Ferenc mozidirektor és Berkes József, a Royal kávéház volt tulajdonosa a zsidózó ügynök megszégyenítésére készült. Szándékosan ott választottak helyet, ahol amaz ült, s addig célozgattak a kellemetlen szomszédra, míg végül felszólították az ügynököt, hogy ismételje meg kirohanását. Mivel mindketten erősebbek voltak, erre persze nem került sor.

A téren éjjeli élet is folyt: a Délmagyarország 1918-ban mínuszos hírben tette szóvá, hogy éjszakánként felborítgatják a székeket.

A közgyűlés rokkantaknak adta a székek üzemeltetését. Délmagyarország 1917. szeptember 20.

Buchwald bácsi fölött 1917-ben kezdtek gyülekezni a felhők, amikor a városi tanácsnak egyre többen javasolták, hogy a bérszékek üzemeltetését szegedi háborús rokkantaknak adja. 1921-ben végül a rokkantak egyesülete kapta a jogot, hogy bérszékekért pénzt szedjen. A bérszékek a szegedi árvaházi alap tulajdonába kerültek. Buchwald vállalta volna, hogy Újszegeden és a Stefánián helyezzen el bérszékeket, ennek útjában azonban nemcsak a városi tanács állt, hanem az is, hogy Újszegedet még a szerbek tartották megszállva.

A háború után a Stefánián is megjelentek a fizetős székek. Egy olvasói levél így ír róluk 1928-ban. A Stefánia 1929-es felújításakor pedig a vármaradvány elé újra kikerültek a bérszékek.

Razzia. Délmagyarország 1930. június 13.

1930-ban egy Széchenyi téri razziáról szóló cikkből kiderült, hogy az éjszakai élet nemcsak a rongálásra korlátozódott – könnyű lányok is voltak a téren. A „heves tiltakozással" kísért razzia eredményeként 15 lányt állítottak elő az ügyeletre, közülük 9-et korházba küldtek az ilyen esetben ismert okok miatt.

A verébkérdés. Délmagyarország 1935. augusztus 31.

1931-ben, 84 éves korában meghalt Buchwald bácsi.

1935-ből a Széchenyi téren elszaporodó verebek miatt kerültek szóba a székek, amelyekről rendszeres munkával kellett törölgetni a verébürüléket. Az alkalomból megszólalt a székőrző hadirokkant is:

Még kövezni sem lehet, kérem. A múltkoriban feldobtam arra a legjobban meglepett fára néhány kavicsot, hát nem rám szól valaki a sötétben, hogv miért zavarom szegény madárkákat. Azoknak is joguk van az éjszakai hajlékra, mint az embernek. Mit szólnék én, ha elzavarnának az ágyamtól? Nekem se esne jól. Hát ez igaz, de az is igaz, hogy a rendőr is elzavarja az embert, ha a Stefánia valamelyik padján, vagy a híd alatt keres éjszakai vackot magának.

A székeket az 1930-as években is elszállították ősszel - és kiürült a korzó. Díjuk évekig 4 fillér volt, 1943-ban emelték 8 fillérre.

Térzene a szegedi Széchenyi téren 1936-ban. A Móra Ferenc Múzeum fotógyűjteményéből.

A bérszékek rendszere a háborút is túlélte, sőt 1946-ban Dénes Leó „polgármester elvtárs" jóváhagyta, hogy 40 000 pengőre emeljék a díját. De figyelem! a szovjet emlékmű körüli padokon már ingyenes volt a tartózkodás!

A szovjet emlékmű mellett ingyenes üldögélni! Délmagyarország 1946. április 17.

Mígnem elérkezett a nap, amikor az egyik szegedi üzemi pártszervezet ülésén valaki felvetette, hogy a bérszékek intézménye a letűnt reakciós, fasiszta világ maradványa. A városi tanács végrehajtó bizottsága ezután úgy döntött, 1950. október 1-től eltörlik a fizetendő díjat. 

Reakciós csökevény a bérszék. Délmagyarország 1950. szeptember 23.