Egy kávé a Stühmernél?

Mit jelent ma megállni a Kárász utca és a Széchenyi tér híd felőli sarkán? Mit jelentene? Álldogálást, várakozást. És mit jelentett negyven-hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt? A Stühmert jelentette: találkát, találkozót, beszélgetést, kávét, hétköznap-ünnepi ajándékot.

Legtöbben ma nem is a Stühmerre, hanem a helyén 1953-ban megnyílt 111-es számú Csemege édességboltra emlékezhetnek. A Stühmer gyár 1932-ben nyitott márkaboltot Szegeden és rövidesen az Aigner-ház sarki üzlethelyiségébe költözött. Külön engedéllyel, 1936-ban alakíttatták ki a üzlet portálját a Kárász utca sarkán. (A munkák során kiderült, hogy éppen azon a helyen a falban egy régi páncélszekrény nagy üregje tátong, ami akár az emelet omlását is okozhatta volna). Ekkor került a bejárat fölé a zöldes hódmezővásárhelyi majolika burkolat, erre pedig a Stühmer felirat. E portált világvárosi nívójúnak nevezte az újság, és máig sokan „az igazi” Stühmernek tartják, még azután is, hogy 1953-tól „Édesség bolt” (így, külön írva) neonreklám jelent meg rajta. A bolt kirakata az 1970-es évek kirakatversenyeinek kedvelt terepe volt, de itt voltak láthatók később a Kerek Perec mozgó péktörpéi is egerestől. Az üzletet 1981-ben felújították, egybenyitották a szomszédos porcelánbolttal, bejáratát pedig visszaállították az 1936 előtti állapotra. A Stühmer cég üzlete ténylegesen alig 15 évig működött a Kárász utca sarkán, gyárát 1948-ben államosították, de a szegediek számára „a Stühmer”, sőt, „a Stümi” maradt a hely neve.

Nemcsak a név volt folytonos, hanem a vezető is: Balogh Ferencné, Julcsi, később Julcsi néni, 1941-ben lépett be a Stühmerhez eladónak; 1944 őszén a front áthaladása után társaival kinyitott és piaci gyümölccsel, mákos melasszal sütött cukorkákat árultak, mivel a budapesti központ a harcok túloldalára esett. 1948-tól ő lett a bolt vezetője, és az is maradt az 1970-es évekig. A Hétfői hírek című lap 1972-ben portrét közölt róla: „Irodája egy íróasztal a bolt raktár galériáján. Írogat, a forgalmat elemzi, rendel. De amikor hallja, hogy lent tele a bolt, összecsapja az iratokat, s lemegy. „Tetszik parancsolni”? Most sem tud elszakadni a vevőktől. Mikulás jön, ömlik az idényáru. Nekiáll csomagolni. Sok a munka.”

A Facebook előtti világ

Nem tudni már, hogy az édességbolt volt-e előbb, vagy a sarki találkahely. Az emberek már évtizedekkel 1936 előtt is ott korzóztak, de a bolt megnyitása, a tetszetős majolikán álló Stühmer felirat, valamint az üzlethez kapcsolódó sok kellemes élmény népszerű találkahellyé tette a sarkot. „Az 1950-as évek végétől a Kiss Dávid-palotában laktunk a Klauzál tér és a Kárász utca sarkán, innen rá lehetett látni a Stühmer sarkára – meséli Firbás Zoltán városmérnök, térképész. – Akkoriban még a városi társasági élethez tartozott a korzózás, vagyis a közös sétálás a Dugonics tértől a Széchenyi tér északi végéig. A Stühmer pedig éppen központi helyen volt, itt találkoztak az emberek, fiatalok, idősek egyaránt. Találkozunk ötkor a Stühmernél, mondták egymásnak. Több generációnak is megmaradt a szívében a Stühmer sarok.”

A sarok találkahelyként a légyottok helyszíneinek listáján is vezetett; múltjára szívesen emlékező kollégánk például újszegedi udvarlásait kezdte és búcsúzásait végezte innen, lévén közel a buszmegálló. A Stühmerbe pedig azok is gyakran befutottak, akik újszegedi autóbuszukra vártak. Szokás volt (talán még ma is az) erről a sarokról lesni a buszt, trolit és aszerint futni a Kárász utca egyik vagy másik oldalán lévő megállóba. Ebből is látszik, a Stühmer kévézója nem volt rongyrázós hely. A legkülönbözőbb emberek találkoztak itt, s mindig lehetett ismerőst találni. A vendégek a fal melletti könyöklőnél kávéztak, az üvegpoharakban fémkanalak kocogtak, a presszógép karja sisteregve engedett vissza. A hétköznapi beszélgetés, jegyezzük meg, a Facebook előtti világ alapélménye volt.

Omniát mindenkinek!

A Stühmer elsősorban a kávét jelentette. Az emlékezők egybehangzó állítása, hogy amint belépett az ember, egyszerre meglepte a vadító kávéillat, mivel a boltban őrölni is lehetett a pörkölt babkávét. A Stühmernél kezdettől fogva főztek és árultak kávét; az üzlet háború utáni ínséges években a lapok apróhirdetésében kereste a felvásárolható pörköletlen kávét, hogy vevőit megtartsa. Az 1960-as évektől vélte tudni a szegedi nép, hogy itt kapható a legjobb kávé a városban. Talán azért, mert a Csemege boltok a többieknél jobb minőségben pörkölték ugyanazt az egyébként másodosztályú kávét. Hiába készült másutt is kávé a közelben, ugyanazzal a keverékkel és ugyanolyan presszógépen – a népek ezt szerették. Hogy miért, a szegedi lélekben marad elásva.

A boltról azt is mindenki tudta, hogy ott Omnia kávét főznek; ez azonban csak 1968 után volt így, mivel ekkor nevezték el a „különleges kávékeveréket” Omniának. A következő években rövid idő alatt számos kávémárka került az itthoni piacra. (A Délmagyarországban Bátyai Jenő élelmiszervegyész, a későbbi kitűnő tudománytörténész magyarázta el, milyen is kávék minősége). Miközben a többi áruból nem lett nagyobb a választék, kávéügyben komolyan megjelent az aggodalom, hogy a vásárlót zavarni fogja a túl sokféle kávé. A termékek zöme II. osztályú (Omnia, Amigo, Costa Rica, Arany mokka) vagy harmadosztályú (Ali Baba, Kongó, Karaván) volt; a 108 forintos Karaván pedig már olyan olcsó volt, hogy tejeskávé készítéséhez vásárolták.

A Stühmerben főzött dupla kávé 1946-ban 1 forintba, a Csemege boltban 1968-ban 2,5 forintba, az 1970-es években 4,2 forintba, 1982-től 5 forintba került. 1987-ben történt az a zavarba ejtő eset, hogy az édességboltban kísérletképpen két hétig nem Omniát, hanem a Julius Meinl kétszer drágább kávéját főzték. A nép erről mit sem tudott előre, de azért még a kávé megízlelése előtt, a kasszánál értesült a változásról (drágább, 12,5 forint volt az új kávé). Volt, aki úgy gondolta, hogy jobb lett, másoknak meg túl drága volt. Amikor a kísérlet lezárult, Szeles Zoltánné üzletvezető azt javasolta a Csemege-központnak, hogy főzzék mindkettőt: lehessen választani. A központ azonban elzárkózott, hová vezetne az a sok szabadság; maradt az Omnia.

A Csemege feliratos mérleg

Az édességbolt 1981-es felújításáig szinte talpalatnyi volt, rendszerint sokan vártak kávéra, de az üvegablakon keresztül meg lehetett lesni, érdemes-e éppen bemenni. A vásárló a kasszánál előbb kávéblokkot vett, majd egy másik sorba is beállt a presszógéphez. De kávébérletet is válthatott, és akkor csak egy helyen kellett sorban állnia. „Nagy az átmenő forgalom, sok az új arc. Szeszt nem mérnek, úgyhogy a vendégkörrel eleve nincs baj. Tisztaság, gyors kiszolgálás fogad nap mint nap. Mindezek fe­jében az ember még azt is elnézi, ha kicsit so­kat kell várni, míg rákerül a sor” – nyugtázta Papp Zoltán újságíró 1986-ban.

A Csemege édességbolt az 1970-es évektől egyre inkább a korszak prémium minőségű, népszerű áruit kínálta. „A parányi bolt minden négyzetcentiméterén van valami. Édesség, cukorka, csokoládé… Hűtőszekrényben, tálcára előkészítve — így gyorsan lehet csomagolni — sarokház, meg gesztenyepüré… A sarokban kis presszógép, tejszínhabot is tartanak a kávéhoz… Nyáron a boltajtóban hűtőládából parfét, fagylaltrudat árulnak” – írta 1972-ben az üzletről a Hétfői hírek. A kávét üvegpohárban adták, és valódi tejszínt is lehetett kérni hozzá, ami persze megmaradt a szülőket kávézni kísérő gyermekek emlékeiben. A gyermekkori csokis drazsékra, parányokra, tejkaramellákra amúgy is sokan emlékeznek. „Felnőtt koromban kerültem Szegedre, de jól emlékszem, hogy a Stühmerben meglepve láttam gyermekkorom cukorkáit, bonbonjait, amelyeket lefektetett üvegtartályból fémkanállal, Csemege feliratos mérlegen mértek ki.” „A Tömörkény gimibe jártam, a szüleim pedig a közelben tanítottak. Amikor ők kávét ittak, én rendszerint süteményt kaptam. Emlékezetes volt.” – mondják olvasóink.

Aki Szegeden köszönőajándékot akart tanárának, orvosának, (rendőrének?), az is a Stühmerhez ment. A Csemege édességboltjaiban olyasmit is lehetett kapni, ami a Közértben nem volt. Piros mogyoróst és még többféle csokoládét, minőségi vermutot, konyakot. Az ember betelefonált és mire érte ment, az ajándékot a tápéi háziipari szövetkezetnél készített kosarakba összeválogatták és cellofánba becsomagolták. Előre elkészített cellofáncsomagokat a polcokon is lehetett látni. „Amikor tanár szüleim hazahoztak egy-egy ilyen ajándékot, nekünk, gyerekeknek óriási élmény volt a csomag tartalma” – emlékezik harmadik olvasónk.

Epikus kézcsók

1993 októberében aztán kiderült, hogy a Julius Meinl csoport, amely előprivatizáció útján megszerezte a boltot, profilmegkötés nélkül árulja a bérleti jogot. A várost hetekig foglalkoztatta, hogy fotóüzlet lesz-e a Stühmerből. Az önkormányzat csereajánlatot tett az osztrák cégnek, de a tárgyalás megakadt, ezért 1994 januárjában gyorsan elterjedt, hogy a dolgozók a vásárlók körében gyűjtenek aláírásokat a bolt megmentéséért. Már az is epikus volt, hogy a vásárlók nem szabályosan, lakcímmel, sorszámozva írták nevüket az ívekre, „hanem csak úgy egymás mellé, néha kissé kávéfoltosan”, írta Kovács András kolléga a Délmagyarországban. A nevekkel teli listákat pedig maga Rubinfalvi Mihály szegedi zárlakatosmester adta át, még sokáig emlegetett kézcsókkal Ványai Éva alpolgármesternek és Rózsa Edit országgyűlési képviselőnek. „Hetvenegynéhány esztendejének minden méltóságával protestálva” – írta róla Darvasi László. Merthogy Rubinfalvi akkor már ötvenedik éve kávézott a Stühmerben. Ahol ma mobilos bolt van.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!