Égő Arany, kihunyt emlékek

Tartja magát a városi legenda Szegeden, hogy a Roosevelt tér és az Oskola utca sarkára egykor azért kellett magasházat építeni, mert a pártvezetés a Stefánia felől el akarta takarni a Fogadalmi templom tornyait. Az 1972-ben megépült olajos lakóházat többé-kevésbé megszokta a szegedi ízlés; legalábbis a minőségi anyagokkal készült, arányosan tagolt épület nem lett olyan betonroncs, mint a Tisza Lajos körúti olajos irodaház. Ennek ellenére a helyszín Szeged városrendezésének egyik kudarca. Az Égő Arany-ház környékén a maradék Palánk két árvíz előtti védett épületét bontották le, közülük az egyik Vedres István alkotása volt.

Az amnéziás hely

1957-ben, a szabadtéri játékok újraindítása kapcsán írtak ki rendezési pályázatot a Dóm tér, az Oskola utca és a Tisza közötti területre, vagyis a Palánk megmaradt részére. A Palánk rendezése kényes építészi feladat volt, mert a területen elhasználódott emeletes házak, süppedt, menthetetlen házacskák keveredtek megőrizhető épületekkel. A rendezési tervet a pályázaton nyertes Borvendég Béla (1931–2014) építész készítette; előbb a terület déli felét rendezték, 1962–63-ban pedig megépültek a Palánk helyén álló belső tömbházak (a Klebelsberg-féle klinikaépítés a Dóm tér és a Tisza közé eső kisházas Palánkot 1926-ban ugyanígy, utcástól számolta fel). Utoljára maradt az Oskola utca páros oldalának Roosevelt tér felőli része.

Az Oskola utca és a Roosevelt tér sarkán lévő területen 1964-ben két nevezetes épület is állt az árvíz előtti Szegedről. A Roosevelt tér 9-es szám alatti, Vedres István tervezte klasszicista Schäffer-ház (1810), amelyben a kedvelt Fülöp-féle halászcsárda működött; itt lakott Szent-Györgyi Albert, amikor 1937 októberében táviratot kapott Nobel-díjáról. Valamint az Oskola utca 6. szám alatti Török ház (alépítménye a 17–18. század fordulójáról való), amely Szeged egyik legrégibb polgári felhasználású házának számított; egykor megyeházának is használták, Damjanich János lakott benne a szabadságharc idején. A rendezési pályázatnak már a kiírásában is szerepelt a műemlékek védelme, így Borvendég Béla terve mindkét épületet megőrizte, sőt, az Oskola utcát úgy szélesítette volna ki, hogy a figyelem a Dóm tér felől e két régi épület felé irányuljon. A szegedi építészt ezért a munkájáért 1960-ban Ybl-díjjal tüntették ki.

Egy szabad társadalomban a régi és új szintézisére páratlan lehetőség lett volna ez a hely. A korok változnak, a közösség új funkciókat keres, és az avulás miatt is újra kell gondolni az épített teret. De az emberek csak akkor fogják szeretni az újat, ha a hely átalakulása nem megszakító, és továbbra is fel tudja idézni emlékeiket. Márpedig az 1960-as években a helyi pártvezetés nem szintézisről, nem újrafogalmazásról, hanem egy modern újrakezdésről beszélt. Ennek eredményeképp az Oskola utca és Roosevelt tér szöglete Szeged egyik amnéziás helyszíne lett, ahelyett, hogy a Palánk emlékeit mesélte volna tovább.

A Dömötör-toronnyal vetekszik

Az első jel az volt, hogy Borvendég Béla lépcsőzetes utcaszélesítő megoldását nem fogadta el a városi tanács. Az építész a Szeged folyóirat 1989. májusi számában mesélte el fiatal beosztottjának, Csegezi Mónika későbbi műemléki szakmérnöknek, hogy a lépcsőzetes megoldást Komócsin Mihály, az akkori szegedi első titkár akadályozta meg („Szegeden minden utca egyenes, az Oskola utca nem lehet görbe!”). Ebből azért lett ügy, nehogy a szegletekből közvécé legyen, de még inkább, nehogy utcai harcok esetén a kiszögellések fedezéket nyújtsanak a felkelőknek. Az utca végül köztes megoldásként lett íves.

1964 nyarára világos lett, hogy a tanács el fogja rendelni a Török ház bontását. A régi épület sorsa heves vitákkal járt, a közlekedéstervezés szerint akadályozta az utca szélesítését, és a tanács csak a pincerészt tartotta védendő értéknek. Az sem volt biztos, hogy az alacsony ház beilleszthető lesz-e egy megújított Oskola utcába (példa a Dugonics téri katolikus ház melletti jókora tűzfal). A vitából politikai ügy, már-már a rendszerrel szembeni demonstráció lett, miután a tanácsi Műemléki Albizottság 1964. június 25-én egyhangúan állást foglalt a Török ház megóvása mellett. Az albizottság tagja volt többek között Bálint Sándor néprajzkutató egyetemi tanár, Oltvai Ferenc, a városi levéltár vezetője, Tóth Sándor szobrász, Péter László irodalomtörténész, Csongor Győző muzeológus és olyan neves mérnökök, mint Pálfy-Budinszky Endre vagy Beszédes Kornél. Az ülés jegyzőkönyvéből tudjuk (Péter László 1979. július 1-jén feldolgozta az Új Tükör folyóiratban), hogy vendégként a hazai műemlékvédelem két tekintélye, Dercsényi Dezső Herder-díjas művészettörténész és Granasztói Pál Ybl-díjas építészmérnök is jelen volt, s mindketten a Török ház megőrzését támogatták. Bálint Sándor tömör véleménye pedig így szólt: „Történelmi atmoszférát sugárzó ereje a várral, a kőtárral és a Dömötör-toronnyal vetekszik”.

Oskola utca III/III.

A vitában a Délmagyarország 1964. július 16-i lapszáma mégis a pártvezetés álláspontját közvetítette. A lap a ma is ismert módszert követte: a hírt, vagyis az albizottság ülését nem írták meg, helyette a cikk arra építette kommunikációját, hogy az Oskola utcai rekonstrukció e romos ház miatt csúszik, és ezt „Szeged egész lakossága aggodalommal figyeli”.

A tiltakozás 1964 nyarán elérte, hogy Trautmann Rezső építésügyi miniszter megtiltotta a Török ház bontását. Őszre azonban az építésügyi minisztériumból értesítették Biczó György szegedi tanácselnököt, hogy a miniszter mégis jóváhagyta a bontást. A Török házat 1965 márciusában bontották. Akkora volt a sietség, hogy a tanács a Móra Ferenc Múzeumot sem értesítette, nem volt feltárás, pedig a ház al­építménye 17. század végi volt. Arra, hogy egyáltalán bontanak, a múzeum egy nyugdíjas önkéntese, Deák-Bárdos Menyhért teremőr, egykori csanádpalotai tűzoltóparancsnok figyelt fel véletlenül, és a bontást ő dokumentálta a maga módján.

A bontási fordulat oka egyszerűbb és jellemzőbb volt, mint gondolnánk. Péter László irodalomtörténész a Bálint Sándorról szóló III/III-as jelentések alapján 2004-ben a Tiszatájban közölte, hogy a titkosrendőrség 1964-ben „Fellazítók” csoportnéven megfigyelés alá vette a Műemléki Albizottság tagjait. A Csongrád Megyei Rendőrkapitányság III/III. alosztályának 1965. május 12-i jelentése rögzíti a hátteret, amely a Török ház lebontásához vezetett.

Feloszlatni, kiszórni!

A jelentéstevő titkosrendőr azt foglalta össze, amit Árvai Józseffel, a szegedi tanács elnökhelyettesével beszélt. Árvai (maga is mérnök), hazafiasan kipakolt: „Minden igyekezete e társaságnak [az albizottságnak] arra irányul, hogy mereven védje, és ragaszkodjon ahhoz, ami régi, és amit műemlékvédelem címén meg lehetne menteni. Ez bizonyos értelemben maradi világszemléletüknek a kifejezése is. Tevékenységük során több esetben előfordult, hogy a város párt- és állami vezetői[nek] véleményét, a város fejlesztésével kapcsolatos nézeteit lebecsülve, saját elképzeléseiket igyekeztek érvényre juttatni(…)”.

Biczó György tanácselnök ebben a helyzetben pontosan azt tette, amit az ilyen rendszerektől várni lehet: telefonált a központba. Segítséget kért a szegedi születésű Apró Antaltól, aki el is jött Szegedre, megtekintette a Török házat, és megígérte Biczónak, hogy „majd ad ő az Építésügyi Minisztériumnak”. Két nap múlva a minisztériumból közölték Biczóval, hogy folytatódhat a bontás.

Nem mellesleg a jelentésben Árvai tippeket is adott az albizottság sorsáról. Így szól a jelentés: „Befejezésül Árvai elvtárs elmondotta, hogy a műemlékvédelmi albizottságot fel kell oszlatni, vagy legalábbis azokat a tagokat, akik tudatosan hátráltatják munkáját, ki kell szórni a soraikból, s olyan fiatal kommunistákat kell a bizottságba bevinni, akik támogatnák a város szocialista szellemű fejlődését”.

Az albizottságot felfüggesztették, kritikus tagjait „kiszórták”, és a felforgatott testületet legközelebb csak 1970-ben hívták össze. Addigra nemcsak a Török házat bontották le, de a tényleges műemlék Schäffer-ház sem állt már a Roosevelt tér 9. szám alatt.

A szegedi olajközpont

Borvendég Béla egykori visszaemlékezése szerint a helyi pártvezetés már korábban is tervezte, hogy a Tisza-part egy kiemelt helyén „városképi hangsúlyként” toronyházat épít, ez azonban drága volt, és eltért a típustervektől, ezért nem fogtak neki. 1965-ben Algyő mellett kőolajat és földgázt találtak, az országos pártvezetés ekkor jelölte ki Szegednek a célt, hogy az olajipar számára lakásokat kell építeni. A várható pénzzel együtt újjáéledt a toronyház terve: az olajipar ígéretet tett egy húszemeletes magasház finanszírozására. Az olajipar igényeire jellemző volt, hogy 1966-1967-ben a Glattfelder tértől induló Felső-Tisza-parti területre „A szegedi Olajközpont” néven bonyolítottak le tervpályázatot (Magyar Építőművészet 1967/5.). A megrendelő nehézipari minisztérium azonban túl nagyot markolt, a projektet nem tudták finanszírozni, így nem készült el semmi belőle.

1965 nyarán a Délmagyarország közölte, hogy a város kérésére a Szegedi Tervező Vállalat házi pályázatot írt ki az Oskola utca és Roosevelt tér sarkán lévő telek beépítésére. Ezt a pályázatot is Borvendég Béla nyerte. 1966 karácsonyán az újságban megjelent Borvendég Béla friss tervmakettjének fotója az Égő Arany 15 emeletes változatáról. Az újság a témát úgy állította be, mintha társadalmi igény lett volna, hogy „a szegedi belváros néhány reprezentatív helyén” magasházak épüljenek.

A Schäffer-ház bontásáról ekkor még szó sem volt a lapban. Borvendég Béla makettjén az látszott, hogy az építész a magas épület mellé meghagyta volna a klasszicista ház Roosevelt tér felőli homlokzati részét. Ezt a megoldást Borvendég egy későbbi örökségvédelmi cikkében így említi: „a régi épület bizonyos jellegzetes, valóban értékes része, ha csupán mintegy idézetként is, de bekerüljön az újba”. Csakhogy a műemléki védettség az átépítést ugyanúgy tiltotta, mint a bontást. Amikor pedig a tanács elérte, hogy a műemléki státust feloldották, Borvendég ötletét is eldobták, mert akkor már bontani is lehetett.

A pályázaton részt vett a ma már 85 esztendős Takács Máté városépítész is, aki 1969-ig a tervezővállalat munkatársa, majd 1969–1986 között Szeged főépítésze volt. Cikkünknek elmondta, az ő tervén is megmaradt volna a Schäffer-ház, és nem emlékszik egyetlen szegedi építészre sem, még a tanácsi mérnökök közül sem, aki támogatta volna a Vedres-féle épület bontását.

Kérem ezért Trautmann elvtársat…

A Schäffer-ház sorsáról szóló későbbi médiaemlítések szemérmesen arról szólnak, hogy „indoklás nélkül megszűnt” a műemléki státusa. A valóságban Biczó György szegedi tanács­elnök 1967. február 25-én kérvényezte a Schäffer-ház műemléki jellegének megszüntetését és a bontás engedélyezését (a dokumentum megtalálható a Csongrád-Csanád Megyei Levéltárban). Azzal érvelt, hogy a városnak teljesítenie kell az olajipar lakásigényét, de kevés közművesíthető terület állt rendelkezésére. (A Rókus-Móravárosi főgyűjtőcsatorna „vontatott építése” miatt csak a Tarján-telep volt ilyen.) Ezért Biczó szerint a belvárosban a szanálások helyén kellett magasházakat építeni. A tanácselnök hivatkozott a tervezővállalat főmérnökének (Borvendég Bélának) vizsgálataira, miszerint „igazolhatóvá vált egy magasház elhelyezésének létjogosultsága”, de egyúttal „kérdésessé vált” a Schäffer-ház „fenntartásának lehetősége”. (Ez nagyon álnok hivatkozás volt, mert Borvendég éppen az épület megmentése miatt foglalkozott a kérdéssel.) Biczó kifejtette, hogy a tervezett magasház és a műemlék között szűk a terület, és a Schäffer-ház felújítása amúgy is „irreális”, mert „1.700m” forintot emésztene fel.

„Kérem ezért Trautmann Elvtársat, szíveskedjék – a Művelődési Miniszter Elvtárssal egyetértésben – megszüntetni a Schäffer-ház műemléki jellegét” – írta Biczó György tanácselnök. A nyugdíjba vonuló Trautmann Rezső helyett a minisztériumot vezető Perényi Imre nem állt a bontás útjába, de 1967. március 14-én Biczónak írt levelében „rendkívül sajnálatosnak” nevezte, hogy a szegedi tanács „két évtized alatt nem talált arra módot, hogy az épület leromlását időben való tatarozással megelőzze”. (A valóságban az épület csak 1957-ben lett tanácsi tulajdon.)

A klerikális jelképszerűség

Takács Máté építész nem ismerte a bontási engedély történetét, de a levéltári dokumentumok átolvasása után úgy gondolja: a Vedres-épület sorsa már ott megpecsételődött, amikor a magasház miatt ráterelődött a figyelem. A korszak bevett gyakorlata ugyanis az volt, hogy ha a rossz állapotú épület felújításának költsége megközelítette egy új épületét, akkor inkább bontottak.

A bontási döntés idején Szmetana György volt a területi főépítész. Ő már nem él, de a Városépítés című szaklapban 1968-ban (a szükséges egyfelőlök és másfelőlök kíséretében) megírta, hogy egyes építészek fájlalják a bontást. A „nyugodt térlezárás” jegyében bírálta, hogy a tervezett Égő Arany magasabb legyen, mint a környező házak párkányai. Egészen sajátos, ahogyan egy építészeti hatósági személy 3 évvel az Égő Arany építése előtt, mintha fátum közelegne, megjegyzi, hogy egy alacsonyabb saroképület megvalósítása már aligha lehetséges.

A műemléképület sorsáról ezúttal semmilyen vita nem volt a nyilvánosság előtt. A Délmagyarország olvasói 1968. október 30-án egy (meglehet: kreált) olvasói kérdés nyomán értesültek a bontási határozatról. Az (ál)kérdező nem is a bontással volt elégedetlen, hanem azzal, hogy miért nem halad már a sarki épületek rendezése, s mellékesen rákérdezett, bontják-e a Schäffer-házat. A válasz szerint a bontást „már sejteni lehetett előre”, s az egész építkezés csak e ház miatt nem haladt. Ettől kezdve szinte teljes hallgatás volt a műemlékről.

1969 augusztusában lebontották a Schäffer-házat. A Fogadalmi templom eltakarásának legendája már az 1970-es években megszületett, bár írott dokumentum azóta sem igazolta. Borvendég Béla erről 1989-ben így nyilatkozott Csegezi Mónika cikkében: „Emlékezetem szerint fülem hallatára nem hangzott el az az igény, hogy a Fogadalmi templomot takarni kell. Az azonban föltétlenül szempont volt, hogy a templom »klerikális jelképszerűségét« valamilyen, a kommunista politikai rendszert »méltán reprezentáló« építészeti hangsúllyal ellentételezni kell.”

Menteni, ami még éppen menthető

Az építész szerint a magasházakból a politika gyártott státuszszimbólumot. A Szeged 1989-es cikkében Borvendég Béla úgy emlékezett, ő vette rá a szegedi tanácsot, hogy 20 emelet helyett legfeljebb 15 épülhessen az Oskola utca sarkára. Később egy másik tervváltozatot is készített, amelyen azonos lakásszám mellett 9-re csökkentette a szintek számát, és így az épület kivitelezése is olcsóbb lett. Ezzel elhárította a monstrum építését, a sarkon azonban mégis megépült egy nagy tömegű, történetidegen épület.

– Kaptam érte a fejemre, egyet azért, mert műemléket romboltam, a másikat azért, mert nem húsz emeletet építettem a helyére. Azóta bármi történik, ezt a házat utálják – mondta a Délmagyarországnak 2005-ben az akkor már Kossuth-díjas Borvendég Béla. – Azt senki nem veszi észre, pedig a tér szemközti sarkáról szemlélve jól látszik, hogy pontosan a dóm építészetét hoztam vissza rajta: téglaépület, vízszintes, fehér osztásokkal.

Borvendég Béla párton kívüli építész volt, aki nem szocreál szimbólumokon, hanem hasznos funkciókon, közösségi értékeken, térbeli kommunikáción gondolkodott. Kétlelkű lett volna az Égő Arany-ház építésze? Ez a kérdés nem az építész, hanem a központba telefonáló, párbeszéd nélküli, „most mi következünk” típusú rendszerek miatt mérgező. Az építész mentette, ami éppen menthető volt. A téglaburkolatos jelzéssel megpróbálta környezete kon­textusába helyezni, és így a múlttal szemben alázatosabbá tenni az épületet. Számos városban ennyi sem történt. Az Oskola utcai alacsony tömbházak francia erkélyei, a palánki lakóházak számos, a kötelező típustervektől eltérő részlete a tanúság arra, hogy a kor építészének minden becsempészett megoldás érték volt. Nem tudhatjuk, ha Borvendég Béla visszautasítja az Égő Arany tervezését, ma nem egy 20 emeletes monstruma és egy disszidens mérnöke lenne-e Szegednek.

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!