Éjjel kalapot emelt Dankó Pista szobra előtt a magányos cigány

Azon a délutánon egész népvándorlás volt Szegeden, a Stefánia „mondhatni, egészen megtelt ünneplő és kíváncsi emberekkel” – írta másnap a Délmagyarország. A lap ugyan „nem valami zseniális munkának” nevezte Margó Ede szobrát, de a közönségnek tetszett.

A szegedi daloskör Király König Péter vezetésével Dankó-dalokat énekelt, Balassa Ármin és Pósa Lajos ünnepi beszédet mondott, Móra Ferenc verset olvasott fel, s a meghívottak között ott volt Dankó Pista özvegye is. A polgármester, Lázár György vette át a szobrot, s ő maga köszönte meg Margó Ede szobrásznak a munkát. A közönség hosszasan megéljenezte a szobrászt, tudták, hogy Margó maga is hegedült, s mint Dankó tisztelője, lemondott honoráriumáról. A márványt a szegediek közadakozásából vásárolták a szoborhoz.

A szegedi urak

Az újságban több visszaemlékezés is tanúsítja, hogy a szegedi úri világ Dankó Pistában „annak a malacbandának a nyekergős hegedűsét” látta, aki valamikor, „keserves fiatalságában a szatymazi szüreti bálakon muzsikált”. Ott történt meg vele, írja a lap 1913-ban, hogy az egyik szegedi patrícius család jókedvű feje egy hordó bort ajándékozott neki, azzal a kikötéssel, hogy személyesen kell hazatolnia egész a felsővárosi kis cigánytanyáig. „Szegény Dankó Pista tolta a nehéz hordót, gurigálta végig a kátyús országúton és mikor otthon a nagy murira összegyűlt atyafiság előtt csapra ütötték a hordót, akkor derült csak ki, hogy tiszta szín kútvíz volt abban, – debizisten­ucsse!

Muzsikálhatott aztán a párisi Grand Café-ban, írhatott nótát, csudaszépet, szárnyára vehette a hír és a dicsőség – a szegedi urak előtt csak kopott dádé maradt ő mindvégig.”

Hogy a muzsikus cigányok viszont mennyire magukénak érezték a szobrot, arról Vér György jegyzete tanúskodik a Délmagyarország 1923. augusztus 14-i számában. A fiatal újságíró egy éjjeli séta során a Stefánián arra figyelt fel, hogy egy pecsétes kabátú hegedűs-koldus cigány magányosan elhalad a szobor mellett, és leveszi kalapját Dankó Pista előtt.

Megemlékeztek

1933. november 10-én elterjedt, hogy a szegedi cigányzenészek összegyűlnek Dankó Pista márványszobránál, és megemlékeznek róla. A találkozót nem hirdették meg, nem volt benne az éppen zajló szegedi Magyar Hét programjában, mégis egyre gyűltek az emberek. Már népes hallgatóság várt a déli Stefánián, amikor a zenészek rákezdtek. A tömegben egy énekes is akadt, s perceken belül könnyes-bús emlékezés lett belőle.

Sőt, Magyar László tudósítása szerint ezután valaki elkiáltotta magát: – Halljuk Juhász Gyulát! A költő pedig kiállt, és elszavalta Dankó Pistának című új versét. E vers egy strófája látható ma a Dankó-szobor melletti 2003-as emléktáblán.

Abban az évben április 25-én is rendeztek egy „nem hivatalos” utcai találkozót Tömörkény István író és Dankó Pista dalköltő emlékhelyei előtt, ahol 50 cigányból álló zenekar játszott, és Juhász Gyula beszélt a közönség előtt. Sőt, az ő kezdeményezésére vonultak át Erzsébet királyné szobrához is elhúzni Sisi kedvenc nótáját, pedig a Dankó szobor elhelyezésekor 1912-ben a városi tanácsban hosszas vita folyt arról, hogy vajon mit szól majd Bécs, hogy egy cigány szobra került a ki­rály­asszony közelébe.

1933-ban viszont már a hivatalos szegedi ünnepi hét része volt a Dankó Pista emlékünnep augusztus 31-én a Stefánián. Ez nagy szó volt, és az idegenforgalmat szolgálta, mivel abban az évben a Szegedi Szabadtéri Játékok műsorán augusztus 26-án Az ember tragédiája volt a fő szenzáció, Hont Ferenc rendezésében, 300 fős statisztériával, vagyis tele volt külföldi vendéggel a város.

Az eseményen hét cigánybanda játszott, prímásaik felváltva muzsikáltak Dankó Pista hegedűjén (vagyis azon, amit annak tartottak).

Nem oda tervezték

Dankó Pista szobrát eredetileg a Stefánián beljebb, a Tisza parton állították fel, ez látszik a korabeli képeken is. Mai helyére az 1940-es évek végén került át. Tóth Attila szegedi szobrokkal foglalkozó könyvéből tudjuk, hogy az alkotás sokáig a legtöbbet megrongált emlék volt a városban.

Annyiszor törték le a hegedű nyakát, hogy acélmerevítőt kellett beleépíteni, mivel költséges volt a felújítása. A Délmagyarországban e „műpártolók” is emléket hagytak már 1935-től.

Kihagyhatatlan, hogy Baka István költőt idézzük, aki a Délmagyarország 1994-es karácsonyi számában Darvasi Lászlóval beszélgetett többek között a rasszizmusról is. A maga fanyar iróniájával így fogalmazott: „Van itt Szegeden a Stefániánál ez a Dankó Pista-szobor. Hiszékeny és tökéletlen emberek folyton letörték a hegedűjének a nyakát, mert azt hitték, varázsereje van. Szerintem különben a cigányprímások tördösték le, hogy olyan virtuóz módon bánjanak a húrokkal, mint Dankó Pista. De ezt nem rasszizmusként mondom… Történt, hogy egyszer Kalmár Marci szobrász barátomat megfogták a rendőrök, mert épp a szobornál, a hegedűnyakkal babrált. Azt hitték, ő tördeli, és nagyon boldogok voltak, mert már a belügyi jutalomra gondoltak. Pedig a Marci éppen csak vissza akarta ragasztani az új hegedűnyakat, amit eská ő faragott ki”.