Figyeli, mit kérdez a kutyája?

Többek között a Science, a világ egyik vezető tudományos folyóirata is közölte vizsgálatait, és olyan nemzetközi szakkönyvekben szerepel szerzőként, mint az Oxford Handbook of Comparative Evolutionary Psychology (Oxford University Press).

Ha így ment volna, akkor az ember tele lenne különféle ragadozókból szelídített állatokkal. A medvebocs is van olyan aranyos, mint a kiskutya, mégsincs házimedvénk. Tény azonban, hogy a kutya háziállat, és a viselkedéskutatók sokáig gondolták, hogy minden háziállat a letelepedett ember haszonelvű szelekciója révén alakult ki. A macska, a ló, a kecske vagy a többi növényevő esetében ez valószínűleg így is volt. A kutya története azonban lényegileg más, és sok elemében véletlenszerű. Ezt csak az elmúlt 15-20 évben kezdték felismerni a kutatók. A történet még az ember letelepedése előtt, a gyűjtögető, vadászó életmód idején elkezdődött. Amíg az ember nem élt megállapodva, a háziasítás sem lehetett lezárt, hiszen aligha tudhatták megakadályozni, hogy a házi változatok a vadon élőkkel keveredjenek. A farkast nem háziasítottuk, hanem háziasult magától.

A kutya megjelenését az ember környezetében, vagyis az első néhány tízezer évét ahhoz lehet hasonlítani, ahogyan a feketerigók felbukkantak a nagyvárosban. 150 évvel ezelőtt a feketerigó erdei madár volt, amely telente délre vándorolt, rovarokkal, férgekkel táplálkozott. Ma már nem vándormadár, városban él, és étrendje egy részét gyümölcsök teszik ki. Mindez ott kezdődött, amikor 1820-ban néhány feketerigó „úgy döntött", hogy beköltözik a németországi Bamberg kisváros parkjába, és ott húzza ki a telet. Volt plusz táplálékforrás, nem volt olyan hideg és tavasszal korábban tudták kezdeni a költést. Történt valami, ami alkalmassá tette őket az emberi környezeti stressz elviselésére. Néhány egyednek sikerült „megugrania" ezt az akadályt, és a fajnak innen már egyenes útja volt a városok meghódításáig.

A kutyává váló farkas elkezdett az ember környékén élni, és egyre fokozódó toleranciát mutatott vele szemben. Egyre jobban elviselte az ember okozta stresszt, egyre kevésbé volt agresszív vele szemben, és az egymás melletti élet során lassan egymáshoz idomultak. A kutya háziasulása több tízezer éves összecsiszolódás eredménye. A kutyává való farkas olyan készségeket kezdett felvenni, amelyek egyre alkalmasabbá tették őt arra, hogy az emberi csoport életterébe bejusson. Kétségkívül sikeres volt: a kutya ma olyan viselkedési repertoárral és készségekkel rendelkezik, ami szimulálja az emberi társas képességeket. Bár a kutya mérete, szőrszíne, fejformája a farkashoz képest sokkal változatosabb, de azért anatómiája alapvetően nem változott. Viszont a kívülről még farkasként kinéző állat elméjének működése már sokkal inkább hasonlít egy emberi csecsemőre, mint egy farkasra.

A kutya kötődése nem valami homályos, nehezen megfogható pszichológiai jelenség. A kötődésről a viselkedéskutatók kimutatták, hogy az egy objektív viselkedésben megjelenő viselkedésszabályozó mechanizmus. Úgy működik, mint egy szoftver, amely az állat vagy akár az ember viselkedését szervezi. Ugyanúgy jellemzi a fajt, mint az anatómiai determináció, például az, hogy négy lába van.

A csecsemőknél, kicsi gyerekeknél feltűnően látszik, amikor ezek a viselkedési mechanizmusok beindulnak. A jelenséget leíró kísérletben egy idegen ember jelenlétében bejön a szobába az anya a gyerekkel, és játszani kezdenek; a gyerek felszabadult, magabiztos, felderíti a környezetet. Amikor azonban megkérik az anyát, hogy menjen ki, a gyerek viselkedése megváltozik. Beindul benne a viselkedési „program": abbahagyja a felderítést, látszik rajta, hogy összeomlik benne valami, nyugtalan lesz, elutasítja a játékot, az idegen közeledését, keresi az anyját. Az anya visszatérésére a gyerek sajátos módon megnyilvánuló üdvözlési viselkedéssel reagál, attól függően, hogy milyen a kötődési viszonya hozzá. A lényeg, hogy ebben a helyzetben objektíven látszik a viselkedést szervező „szoftver" hatása, mely meghatározott viselkedési mintázatban nyilvánul meg.

Ez a „szoftver" a kutyában is megtalálható. Sőt, mostani tudásunk szerint az emberen kívül a kutya az egyetlen élőlény, amely szert tett rá. Ami különös: a szabályozó mechanizmus ugyanazokban a viselkedési formákban nyilvánul meg, mint az 1-2 éves gyereknél. De míg az ember kötődési viselkedése idővel megváltozik, például egy kamasz már nem kap sírógörcsöt, ha az anyja kimegy a szobából, a kutyát élethosszig jellemzi a kötődésnek ez a kisgyermekszerű formája. A farkasban viszont nem találjuk nyomát ennek a viselkedési mechanizmusnak. Egy farkast hiába szelídítünk meg, és hiába szereti a nevelőanyját, ez a viselkedési program egyszerűen nincs benne.

Dr. Topál József: Az emberi kapcsolatok megvonását átélt menhelyi kutyák igazán erősen tudnak kötődni.

Ez egy ügyes trükkje az evolúciónak. A kutya úgy tudott belépni az emberi társas térbe, hogy viselkedésével gátolta az embernek a felé irányuló agresszióját. A kutya számára az emberi csoportélet szabályai kezdetben túlságosan bonyolultak voltak. Ha egy szelídített állat az emberek közé került, elkerülhetetlenül „szabálysértéseket" követett el. Mondjuk, a főnök táljából kizabálta a vacsorát, márpedig az ember az ilyesmit nem tűri el. Az ember valószínűleg több állat szelídítésével is megpróbálkozott az idők során, de ezek előbb-utóbb súlyosan megsértették az együttélés szabályait, így inkább lett belőlük is vacsora, mintsem társ.

Egészen más azonban a helyzet akkor, ha egy állat képes kifejezni azt, hogy érzelmileg kötődik az emberhez! A kötődési viselkedés nagyon hatékonyan gátolja az emberi agressziót, s ha szeretni kezdem a körülöttem tébláboló állatot, akkor ez esélyt ad neki arra, hogy ne üssem agyon, amikor hibázik. Ahogyan a gyerekeinket is szeretjük annak ellenére, hogy időnként nem odavaló dolgokat csinálnak, a szülő-utód kötődés sok más fajnál is fontos védelmet biztosít a tapasztalatlan kölykök számára.

Nos, a kutya az egyetlen, aki élete végéig megőrzött "gyerekszerű" kötődési viselkedésével sikeresen belopta magát az ember szívébe. Ezzel azt a lehetőséget biztosította magának, hogy szervesen integrálódjon az emberi közösségbe, annak ellenére, hogy nincs esélye megérteni kultúránk, társas életünk bonyolult szabályrendszerét. Gyakran szoktam mondani, hogy

a kutyává válás történetének lényege, hogy az ember előbb szerette meg a kutyát, és csak azután adott neki feladatot.

 Korábban, éppen fordítva, azt gondoltuk, azért szelídítette meg a kutyát, hogy dolgozzon neki, és az érzelmi kapcsolat csak másodlagosan alakult ki.

Az ember által különböző fajtákra való szelektálás jóval későbbi esemény volt. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a ma oly különböző kutyafajták eredete csupán néhány száz évre nyúlik vissza. Még akkor is, ha vannak 3-4 ezer évesnek gondolt ősi kutyafajták; ezek azonban a szó modern értelmében nem fajták, hiszen keveredhettek egymással. A modern fajtákat egy adott viselkedési formára történt tudatos emberi szelekció hozta létre. Ennek során a kutya viselkedési repertoárját leszűkítették néhány jellegzetes vonásra. A puli esetében például arra szelektáltak, hogy a terelési, őrzési, jelző ugatási képessége megfelelő legyen, ez azonban nem érinti a „kutyaszerű" viselkedés olyan alapvető, ősi sajátosságait, mint amilyen az emberhez való kötődés képessége.

A kutya viselkedés-evolúciója határozottan abba az irányba mutat, hogy „bármiül" tanult meg. Ha összehasonlítjuk a ma élő kutya és a farkas viselkedési repertoárját, kiderül, hogy a kutya viselkedése rendkívül hajlékony és sokszínű, sőt bizonyos értelemben „kaotikus", míg a farkasé jól összehangolt és rendezett. Ha a farkasba belelátnánk, azt mondanánk, hogy elméjében a természetes szelekció által kialakított rend van, a viselkedési mintázatok szép szabályosan rendezettek. Előre meg lehet mondani, hogy egy külső inger mit fog kiváltani. Ehhez képest a kutyában tulajdonképpen káosz van belül. Számos klasszikus viselkedési mintázat feldarabolódott, és a kapcsolatok sokszor teljesen ötletszerűek, ezért nehéz megjósolni, hogy egy külső inger mit fog kiváltani.

Dr. Erik Klinghammertől, egy USA-béli farkasrezervátum igazgatójától hallottam egy konferencián azt a nagyon találó gondolatot, hogy ha egy farkast jól megismert az ember, akkor az összes farkast ismeri, vagyis a farkast, mint fajt ismerte meg. Viszont, ha egy adott kutyát jól megismerünk, attól még semmit sem tudunk mondani a szomszéd kutyájának viselkedéséről.

Csoportkép. A Dashing Dawn kennel kutyái.

De várjunk csak, ennek hátránya is van. A kutyák emiatt nem tudnak elég jól kommunikálni egymással, mert a kommunikációs viselkedésük eléggé ötletszerű. Azt, hogy "én domináns vagyok veled szemben", a farkas 8 különböző viselkedési formával fejezheti ki. A 8-ból annak függvényében fog többet bemutatni, hogy mennyire domináns a másikkal szemben és mennyire határozottan mondja ki ezt. Az egyes kutyafajtákat nézve azonban azt látjuk, hogy e 8 elemnek különböző kombinációkban változó száma van meg a kutyákban. Mintha egy szótárnak 8 szava lenne, és ebből a különböző fajták mást-mást tudnának.

A husky e viselkedésrepertoár minden elemét birtokolja és használja, a labradornál is megvan belőle 7, de a Cavalier spániel viselkedésében mindössze egyetlen elemet látunk. Ebből jókora félreértések adódhatnak, amikor kutya kutyával beszélget. Például ha egy spániel odaáll egy husky elé és mindent beleadva határozott dominanciáját akarja kifejezni „spánielül", akkor a husky szemszögéből nézve az történik, hogy a 8 szavas szótárból riválisa mindössze egyet mutat be. Ezt nyilván úgy fogja értelmezni, hogy a spániel csak halvány jelét adja annak, hogy esetleg nem lehetne-e ő a főnök. Márpedig ez egészen mást jelent, mint amit szegény spániel mondani akart. Szóval, megvan még a farkas viselkedési szótára a kutyáknál, de erősen hiányos, olyan mintha valaki teljesen ötletszerűen lapokat tépkedett volna ki belőle.

Igen, és éppen ez a kutya-viselkedés szabályozatlanságának az előnye! Ez azonban nem a kutya-kutya interakcióban jelentkezik, hanem az emberrel való kapcsolattartásban. A fajtársi kommunikáció leromlása az az ár, amit a kutya megfizetett azért, hogy az emberrel megfelelő mélységű együttműködést tudjon kialakítani. A flexibilitás egyfelől azt jelenti, hogy a kutyának már nincsenek olyan erős veleszületett viselkedési mintázatai, másfelől viszont azt, hogy rendkívül tanulékony, formálható, kontrollálható, és könnyen rá tud állni egy idegen fajú egyed kommunikációs szabályaira. Így tehát a kutya valóban elindult egy olyan evolúciós irányba, hogy "bármiül" beszéljen, ne csak emberül. Hadd hangsúlyozzam azonban, hogy a kutyává válás folyamatában a kutya megtanulta az ember társas nyelvét: olyan alapkészségek és késztetések vannak benne, amelyek az emberrel való együttműködéshez kellenek.

Az embercsecsemő minden más faj egyedeitől különbözik abban, hogy rendkívül vonzó számára a fajtársak arca és szeme. Az állatvilágban a szemkontaktus és az arc látványa általában a fenyegetést, a dominanciát jelenti. Nagyon korlátozott, hogy mikor nézhet egy állat a másik szemébe. A kutyakölyök számára viszont az emberi arc elsősorban nem félelmet vagy agresszióra figyelmeztető érzést vált ki, márpedig ez nem magától értetődő az állatvilágban. Más, társas életet élő faj esetében ilyet nem lehet tapasztalni. A kutya alapvetően szeret az ember szemébe nézni. Bár a farkas leszármazottjaként még érti, hogy a rá néző szem fenyegetést, dominanciát is jelenthet, de ugyanúgy érti az emberi tekintet együttműködést, közlési szándékot kifejező jelentését is. A tekintet effajta értelmezése nincs meg sem a farkasnál, sem az emberszabásúaknál, csak az embernél és a kutyánál.

És még ez sem elég! A kutya az arcra nézést és a szemkontaktust jellemzően az emberrel gyakorolja, és nem a többi kutyával. Nincs még egy olyan faj a világon, amelynek ehhez hasonlóan más lenne a kommunikációs viselkedése a fajtársaival, és más egy idegen fajú egyeddel. Innen is látszik, hogy a kutyaelme az emberi csecsemő elmeműködését szimuláló irányba fejlődött, és ezek az új elemek alapvetően alkalmatlanok arra, hogy a fajtársakkal kapcsolatban használja őket.

Kísérlet az ELTE etológiai tanszékén: a kutya videón néz emberi arcokat, miközben szemmozgáskövető készülék méri, hogy hová nézett rajtuk.

Az, hogy a kutya és gazdája kinézetre az évek során elkezd hasonlítani egymásra, azt hiszem, csak városi legenda, habár az embernek sokszor van ilyen benyomása. Az emberi memória szelektív, emlékszünk olyan esetekre, amikor a kutya és a gazda feltűnően hasonlítottak egymásra, de nem emlékszünk azokra, amikor nem. A hasonlóságnak egy rejtett, de jóval érdekesebb formája azonban igenis létezik! Ez egyrészt a viselkedési összehangolódásban, másrészt pedig az érzelmi-élettani állapotok összehangolódásában mutatkozik meg.

Az is fontos, hogy a kutya azáltal, hogy könnyen tanul, könnyen azonosít szabályokat is. A kutyakölyök élete első hónapjait „főállásban" azzal tölti, hogy megpróbálja felismerni és beazonosítani a környezetben érvényes társas szabályokat, és azokat készséggel beépíti a saját életébe. Ez a késztetés oda vezet, hogy a kutya nyitott és érzékeny lesz a gazda vezetési stílusára, és személyiségére. Egy farkasra ez nem jellemző: egy szelídített farkaskölyök pokollá tudja tenni a nevelője életét, annyira nincs tekintettel a szabályokra!

Igen, a kutya utánzó állat. Néhány évvel ezelőtt kutatócsoportunk megfigyelései egyértelműen igazolták, hogy a közvélekedéssel ellentétben a kutyák legalább olyan könnyen utánoznak, mint az emberszabású majmok. A kutyában kora kölyökkorban könnyű kialakítani, hogy figyelje a gazda viselkedését, és azt tegye ő is, amit a gazda. Erre a tulajdonságra ma már kutyakiképzési technikát is alapoznak. A legtöbb embernek mégis az az érzése, hogy a kutya nem utánzó állat. Ez azért van, mert a kutyában még a viselkedés megfigyelésénél is erősebb a szabálykövető hajlam, és könnyen lebeszélhető dolgokról; sokszor észre sem vesszük, és már leszoktattuk valamiről.

Nézzük, hogyan történik. Mi, emberek a gyerekekhez vagyunk szokva, és a kutyával is gyakran úgy kommunikálunk, mint egy másik emberrel. Ha egy gyerek meg akar tudni valamit, akkor rendkívül kitartóan addig kérdez, amíg meg nem kapja a választ. Egy átlagos felnőtt éppen ezért nem is szokott a gyermeke első kérdésére feltétlenül reagálni, néha csak a sokadik ismétlésre vesszük a fáradságot, hogy válaszoljunk.

A kölyökkutya is kérdez, de nincs meg benne a gyerek kitartása, s ha nem kap választ, könnyen lemond erről a lehetőségről, és elkönyveli, hogy az embertől „nem lehet kérdezni".

Például amikor sétálni megyünk, s a kutya előttünk haladva egy elágazáshoz ér, megfordul és visszanézve megpróbál rávenni minket arra, hogy jelezzük, jobbra vagy balra folytassa útját. Az ember azonban általában nem figyel, természetesnek vesszük, hogy elég, ha mi magunk tudjuk, merre akarunk menni, s ha a kutya rossz irányba indul, majd visszahívjuk. Egy-egy ilyen alkalom bőven elég, és a kutya leszokik arról, hogy kérdéseivel nyaggassa gazdáját.

A kutya a szabályt keresi, és ez esetben azt tanulja meg, hogy ebben a világban nem szokásos kommunikációs rutin az, hogy kérdezünk. Ezért a gazdák többségének az a benyomása, hogy a kutya soha nem kérdez. Ugyanez a helyzet az utánzással is: mivel nem szeretjük, ha belenyúl a tányérunkba, vagy az ágyra fekszik, a kutyakölyök hamar megtanulja, hogy az embert nem célszerű utánozni, mert ez nem elfogadott technika az együttműködésben. Megfelelő neveléssel persze meg lehet tartani úgy, hogy kérdező és utánzó lény legyen.

Igen, a kutya megfigyeli, és le is képezi a gazda reakcióit. Sőt, bizonyított, hogy élettani összehangolódás is van a gazda és a kutya között. A gazdában kialakult stresszt, relaxációt, vagy más élettani változásokkal kísért állapotot a kutya is át tudja venni.

Éppen zajlik egy kísérletünk, ami ezzel foglalkozik. Ebben először megmérjük a gazdák stresszállapotát, azután két csoportra osztjuk őket, és az egyik csoport tagjait „felidegesítjük", azaz olyan feladat elé állítjuk őket, amit nem tudnak elvégezni. A többieknek könnyű feladatot adunk, és dicséretet kapnak. Ezután a gazdáknak biztosítunk egy rövid időt, hogy a kutyával szabadon játsszanak. Ez azért van, hogy a gazda kialakult érzelmi állapotára a kutya reagálhasson. Majd pedig a kutyával elvégeztetünk egy memóriatesztet.

A viselkedéstudomány ismeri azt a jelenséget, hogy a stresszállapot növekedésével az úgynevezett munkamemóriát igénylő feladatteljesítmény egy ideig javul. Azt látjuk, hogy jobb lesz a memória teljesítményük azoknak a kutyáknak, akik egy kicsit stresszesebb gazdával vannak kapcsolatban. Ez közvetett bizonyíték arra, hogy a kutyák átveszik a gazdájuk érzelmi-élettani állapotát.

Aminah. Érzi a gazda jókedvét. Fotó: Dashingdawn.hu

Mi választunk, persze, abban az értelemben, ahogyan autót is választunk. Ilyenkor nem figyelünk arra, hogy a kutya akarja-e. De hadd meséljek erről egy történetet! Mozgássérülteket segítő kutyák kiképzésével is foglalkozunk, és ilyenkor mindig kulcsfeladat kiválasztani a gazdát, és összecsiszolni a kutyával. Sok évvel ezelőtt történt, hogy Németországból hívott fel egy férfi, aki mozgássérült fiának keresett segítő kutyát. Éppen volt egy kiképzett, de még gazda nélküli kutyánk, és megvallom, örültünk volna, ha sikerül nyélbe ütni a dolgot, mert az alapítványnak kellett a pénz. Meg is jött a család, a kutya megnézte a fiút, és azt mondta: őt nem. A kutya kiképzője számára ez rögtön egyértelmű volt, de nem mondhattuk egy perc után, hogy nem fog menni, ezért még napokig próbálkoztunk, persze hiába. Pedig a kutyának nem volt különösebb oka erre. Végül be kellett ismernünk, hogy az üzlet nem jön össze, mert a kutya nem akarja ezt a fiút gazdának.

Meglepően kevés időre. Ha belépünk egy menhelyre, és van szemünk a kutyákhoz, kis idő elteltével látni fogjuk, hogy melyik kutyával találhatunk összhangot.

A mi vizsgálatainak azt mutatták, hogy három egymást követő napon már akár 10-10 percnyi foglalkozás elegendő ahhoz, hogy egy kutyában elkezdjen kialakulni a kötődés az illető ember iránt.

Tehát soha ne csak egyszer menjünk a menhelyre. Ha valaki onnan szeretne kutyát hazavinni, akkor szánjon rá 3-4 alkalmat különböző időpontokban és napszakokban, nézze meg ugyanazt a kutyát, vegye ki, foglalkozzon vele! Aki azt szeretné, hogy a kutyája szoros, szinte függő érzelmi kapcsolatban legyen vele, az menhelyi kutyát vigyen haza. Igazán kötődni ugyanis azok a kutyák tudnak, akik életük során megtapasztalták az emberi társas kapcsolatok megvonását. Ha egy ember ezek után azt ajánlja fel neki, hogy legyenek társak, az nagyon erős kötődést tud kialakítani a kutyában.

Igen, a jelenséget átragadó viselkedésnek hívja a viselkedéstudomány. Sok társas életet élő állatnál megvan. Gondoljunk a farkasüvöltésre: egyik elkezdi, a többiek gyorsan bekapcsolódnak. Ha az ember beleásít a kutya képébe, akkor a vizsgálatok szerint egy idő után a kutya is ásítani kezd. Ez még nem feltétlenül jelent empátiát, vagyis nem jelenti azt, hogy a kutya is álmos lesz. A csimpánz egyébként ugyanígy viselkedik.

Részben igen. Placebo hatást a körülmények hatása vagy sugalmazás alakíthat ki. Az első esetben a hatást a környezet elemeiből egy tanulási folyamat alakítja ki. Elmegyek az orvoshoz, beülök a székébe, a szagok, a környezet, a látvány előállítják bennem azt az állapotot, amit korábban már megtapasztaltam, amikor meggyógyultam. Mondjuk, ízületi fájdalmam van, és korábban megtapasztaltam, hogy az orvos injekciója ezt megszünteti. Legközelebb képes leszek arra, hogy egy vitamin injekciótól is úgy érezzem, már nem fáj az ízületi gyulladásom. Ez azért van, mert az agyam összekapcsolja a körülményeket a fájdalom enyhülésével, megemeli a fájdalomküszöböt, és nem fogom érezni a fájdalmat. Ugyanez a kutyánál, sőt más állatoknál, például a patkánynál is működik.

Érdekesebb viszont, amikor nem a körülmények hatnak, hanem az orvos sugall valamit, és ez kialakít bennem egy reprezentációt. Azt mondja például, hogy egy nagyhírű professzor drága svájci gyógyszeréről van szó, ami nagyon hatásos, és el fog múlni tőle a gyomorfekélyem. Mivel elhiszem, megtörténhet, hogy fizikálisan tényleges javulás következik be a fekélyemben, pedig a gyógyszernek nem volt hatóanyaga. Ez a fajta placebo a szuggesztión át alakul ki, és nem tudjuk, hogy az állatvilágban létezik-e.

Azt gondoljuk, szükséges hozzá a nyelvi kommunikáció. A kutyánál jelenleg is vizsgáljuk ezt a hatást, mert nemcsak nyelvi úton képes kommunikálni, hanem átveszi a viselkedési attitűdöket és belső állapotokat is. Kíváncsiak vagyunk, ki tudunk-e egy ilyen sugalmazást alakítani a kutyában, és az képes-e placebo hatást kiváltani benne. Még nem tudjuk, de van esély rá.

Erre könnyebb a válasz: igazából nemcsak a kutya mosolyog, hanem sok más állat is, mert a mosolynak van törzsfejlődési előképe. Az emberi mosoly sokféle lehet. A zárt szájjal kivitelezett mosolygás általában alárendeltséget, behódolást jelent, míg ha teli szájjal nevetek valakin, az agresszív viselkedés; és a nevetés felszabadult játék kísérője is lehet. Ezek mind megvannak a társas életet folytató állatoknál, így a kutyánál is.

A „kinevetés" biológiai előképe a kutyában a vicsorgás: mindkét fogsor látszik, nyitott a száj, és van hanghatás; mindjárt látni, hogy ez agressziót jelent. Az alárendelt kutya mosolyog: becsukja a száját, elhúzza az ínyét, fel a füléig; ez ugyanaz a mosoly, mint amikor például a köztársasági elnökkel parolázok. Amikor pedig hazamegyek, a kutya örül, játszik, a felső fogsora és a szemfogai nem látszanak, de az alsó igen, nyitva van a szája, és lihegő hangot hallat; ez a felszabadult emberi nevetés megfelelője.

Nevetés. A Népszigeti Kutyaiskolában. Fotó: Krisz-foto.com

Igen. A kutya meg tudja figyelni a gazdának a többi emberhez való viszonyát. A rendőrkutyák esetében például a sorállományú rendőrökről a kutya számára kiderül, hogy a felettesei a dominánsak. Erre a kutya reagál is. Arra is vannak megfigyelések, hogy a kutyák jól megkülönböztetik a nőket és a férfiakat. Egyrészt a férfiak általában dominánsabb jelzéseket közvetítenek (fizikailag erősebbek, mélyebb a hangjuk stb.) másrészt feromonjaik is jellegzetesen eltérőek a nőkétől, így szag alapján is könnyen elkülöníthetők lehetnek. Az persze más kérdés, hogy a kutya számára fontos-e, hogy az illető ember nő avagy férfi: sok jól szocializált családi kutya számára, akinek nincsen valamely nemhez köthető kellemetlen tapasztalata, tulajdonképpen mindegy.

A hatodik érzék kérdése nekünk is fejtörést okoz. Egyrészt számos tapasztalat szól amellett, hogy a kutyában könnyen ki lehet alakítani azt a képességet, hogy a gazda bekövetkező epilepsziás rohamát érzékelje, és előre jelezze. Még jóval azelőtt, hogy bármilyen orvosi eljárással ezt meg lehetne tenni. Ez esetben azonban a kutya valószínűleg nem valamiféle misztikus „hatodik érzékre" támaszkodik, hanem a gazda megváltozott szagát érzékeli.

A gazda hazatérését távolról megérző kutyák viselkedésére azonban nem tudjuk a választ. Jó pár éve született egy vizsgálat is erre, amelyet egy tudományos lapban magam is olvastam. Ez kísérletes úton próbálta igazolni a jelenséget, és a kutatók pozitív eredményt kaptak. Angliában egy kutya mindig a kanapén felállva várta hazatérő gazdáját, és viselkedéséből lehetett tudni, mikor jön meg a gazda. Olyan távolságból jósolta meg az érkezést, ahonnan semmilyen ismert módon nem lehetett információja róla. Azt gondolom azonban, hogy nem kell feltétlenül elhinni, hogy valamiféle hatodik érzékről van szó. Az ilyen tapasztalat mögött sokszor az van, hogy a kutya rendkívül érzékeny a szabályokra. Több szabály van a fejében a mindennapokról, mint azt mi gondolnánk. Például

az én kutyámnak is van hétvége-fogalma. Reggelente munkába menet előtt kimegyek a postaládához az újságért, és ugyanezt hasonló módon hétvégén is megteszem. Ilyenkor azonban egészen másképp viselkedik, látszik rajta, hogy tudja, ezúttal otthon maradok.

 Az életünk ritmikusan visszatérő dolgait a kutya elméje hatékonyan rögzíti. Mivel a fejében sok bonyolult és kifinomult szabály van arról, hogy mi mikor és hogyan fog történni, e szabályok összefüggései olyan tudáshoz juttatják, amiről utólag nem tudjuk elképzelni, honnan származik. Ilyenkor mondja az ember, hogy biztosan hatodik érzéke van. Azonban semmiféle biológiai bizonyíték nincs arra, hogy a kutya rendelkezne olyan érzékszervvel, amivel mi nem.

A kutya jelenlegi viselkedési készségei és elmeműködése egy sajátos, több tízezer éves evolúciós folyamat eredménye. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a folyamat a végállomásához ért volna, a kutya továbbra is változásban van azon az úton, amely az emberi viselkedés jobb megértése, az emberrel való együttélés tökéletesítése felé vezet. De azt is tudnunk kell, hogy ez egy lassú, az emberi élet időléptékével mérve érzékelhetetlenül lassú folyamat.

Mindamellett, ami az emberi viselkedésre való érzékenységet illeti, a kutya mint faj jelen állapotában nagy változékonyságot mutat. A megfelelő egyedek szelektálásával és célzott továbbtenyésztésével könnyen létre lehetne hozni olyan változatokat (fajtákat) a kutyán belül, amelyek, bár külalakjukban sokfélék lehetnének, de elmeműködésüket, kommunikációs érzékenységüket tekintve egy jelenlegi átlagos kutyához képest sokkal "gyerekszerűbb" tulajdonságokat mutatnának.