Kenyér

Sosem értettem, hogy mi a létjogosultsága a szeletelt kenyérnek. Tudják, a tartósnak, amit bezacskózva árulnak a boltokban. Egyszerűen nem finom szerintem, még csak jól se lehet lakni vele. Ez arról jutott eszembe, hogy az imént találkoztam a hírrel, miszerint patkánydarabokat találtak egy szeletelt kenyérben. Nem nálunk, hanem Japánban, de valahogy mégiscsak bekerültek a termékbe.

Nincsenek illúzióim, tudom én, hogy minden ételraktárban vannak rágcsálók. Valahogy mégis azt képzelem, hogy ahol naponta csak 100 kilogramm kenyeret készítenek, ott hamarabb feltűnik, ha patkány van a tészta környékén, mint abban az üzemben, ahol több mint 100 ezer csomagot kellett visszahívni. Nyilvánvalóan nem is üzem, hanem egy óriási gyár az, ahol egyetlen termékből több mint 100 ezer csomag készül.

Sosem fogom elfelejteni azt a televíziós riportot, ami miatt lassan húsz éve elkezdtem itthon kenyeret sütni. A pékek éppen azzal fenyegetőztek, hogy ha nem változik valami, akkor a következő évtől pont háromszor annyiba fog kerülni egy kiló kenyér, mint korábban. A riporter által meglátogatott pékség – vagy inkább kenyérgyár – tulajdonosa végigmutogatta a zsákokban, hordókban tárolt anyagokat, és mint a kenyérelőállítás nélkülözhetetlen kellékeit sorolta: ilyen ízfokozó, olyan térfogatnövelő, amolyan állományjavító, ez mind-mind kell a kenyérhez. A riporter egy ponton közbekérdezett: És liszt nem kell? Mire a válasz, de az is persze, de itt van még ez az adalékanyag is, meg amaz is, ami szintén. Mintha a liszt csak egy mellékes hozzávaló lenne.

Szerintem az ilyen helyeken nem veszik észre azt sem, ha egy patkány belemászik és belefullad a kelő tésztába.